Fejtő Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Vázsonyi Vilmos életét és szerepét a magyar közéletben két okból tartom jelképesnek és példásnak. Először azért, mert személyével, politikai kultúrájával bizonyságot tett a zsidó–magyar asszimiláció lehetőségéről és termékenységéről. Egy évvel az emancipáció után született – édesapámnál, aki bálványozta, három évvel volt idősebb –, és gyermekéveit, iskolaéveit egy olyan Magyarországon töltötte, ahol – a Tiszaeszlár körül fellobbant gyűlölethullám elapadtával – lehetett magyarnak lenni, anélkül hogy ősapáit megtagadta volna. Harcos életének egyik első küzdelmét a zsidó vallás receptiójáért vívta, azért, hogy az úgynevezett történelmi vallásokkal egyenjogúnak ismerjék el, ám ezt már azután, hogy fontos szerepet játszott a párbajellenes kampányban és abban a csatározásban, amelyet az egyetemi fiatalság indított a nemzeti hadseregért, és így felhívta volt magára a nagyközönség és a politikai körök figyelmét. A zsidók egyenjogúságáért folytatott küzdelemhez erélyt és érveket a magyar reformnemzedék ideológiai fegyvertárából merített.

Másodszor meg azért tartom jelentősnek alakját, mert a polgári demokráciának ő volt Magyarországon az egyik legelső – ha ugyan nem első – és évtizedeken át szívósan kitartó, önzetlen bajnoka. Szenvedéllyel és mérséklettel, jogi szakértelemmel, publicisztikai és szónoki talentummal és humorral egy olyan társadalmi osztályt képviselt a parlamentben, amelynek önérzetre ébresztése a századforduló egyik legpozitívabb jelensége volt.

„A reakciósoknak jakobinus vagyok, a jakobinusoknak reakciós” – mondotta magáról. Alapvetően girondista volt, higgadt, megfontolt, tárgyilagos, a polémiákban is gyűlölség nélkül. Átlapozva beszédeinek és írásainak 1926-ban megjelent két hatalmas kötetét, nehéz volt Vázsonyi Vilmosról nem eszményített képet rajzolni. Ritka derék ember volt, és bátor. Bátorságát megmutatta a háború után is, amikor az emigrációból visszatérve farkasszemet nézett az ellenforradalommal, és újraalakította a demokrata pártot. És amikor IV. Károly második visszatérési kísérlete után a bebörtönzött legitimista vezérek védelmét vállalta. Akkor mutatkozott lojálisnak a király iránt, amikor azt legtöbb híve cserbenhagyta. Az igazságügynek egyik legkiválóbb minisztere volt, és az igazságosságnak mindvégig hűséges szolgája.

(Részletek a Vázsonyi-konferenciára küldött hozzászólásból)

• Rábeszélő