Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

Kertemben érik a
leveles dohány.
A líra: logika,
de nem tudomány.
(József Attila)





Amikor szavakkal már nem tudunk valamely festői jelenségnek jobban a mélyére hatolni, amikor szókincsünk elégtelennek bizonyul egy képzőművészeti alkotás lényegének a megvilágítására, akkor szoktunk „sajátos művészi eszközökről”, „par excellence festői nyelvről” beszélni. Nyilván alkalomról alkalomra változik, és kifejezőkészségünktől is erősen függ, hogy hol az a határ, ahonnan nincs tovább, hol az a pont, amelytől kezdve egy színekkel-formákkal szóló mű már kizárólag a saját nyelvén beszélhet. Végtére is a műalkotás beleszületik a műfajába, más anyagban tolmácsolhatatlan. Mégis újra meg újra kísérletet teszünk az elmondhatatlan kifejezésére, főként azért, mert a beszélt nyelv itt és most a vizuális nyelvnél egyezményesebb. Pedig ez a bizonyos festői kifejezésmód és eszköztár már a századunk elején megvívta szabadságharcát, és közhírré tette szuverenitását meg függetlenségét szüzsétől, zsanértól, de még az ábrázolás konvenciójától is. Ám a legteoretikusabb elmék, a festészet poéta doctusai sem tudták e nyelvet általánosan érvényes rendszerbe foglalni. A képzőművészetnek csak lehetőségeit lehet ismertetni, csak gyakorlati tapasztalatokat lehet átadni, s mindenekelőtt a látást edzeni, finomítani és fogékonnyá tenni. Ezért, hogy minden művésznek keményen meg kell küzdenie a kifejezésért: benső világa megmutatásához nem vehet igénybe idegen mintát, saját szótárat és nyelvtant kell létrehoznia.

Mindezek a kérdések különös élességgel vetődnek fel Klimó Károly kiállításán. Művei a megharcolt harc dokumentumai: ez maradt a hiábavalóságok, a nem festői kérdések lehántása után, a kifejezés lecsupaszításakor a fölös beszédtől, a hiú külsőségektől, a hétköznapok lim-lomjától, a kicsinyes prakticizmustól, sőt a mesterség egynémely konvenciójától is. S mintha minden képnél elölről kezdődne ez a küzdelem. A kivívott diadal csak kis részben vihető át a következő műre. A folyamatosan izzásban tartott parázs, a fojtottan lappangó tűz minden képkezdésnél újra s újra hevesen fellobban. A művész nem tudatos, nem akarati erőket is segítségül hív. Érzelmek, ösztönök, szenvedély, érzékenység és hangulat – mindezt lazán, mintegy oldott kedélyállapotban tartja ellenőrzése alatt a szakmai tudás és gyakorlat. Ez az indulati alkotásmód, a felszabadított, de szemmel tartott tudattalan viszi át a festőt „a túlsó partra”, segít túllépnie „e mai kocsmán”, s benső világát minél közvetlenebbül a formához kapcsolnia (pl. Sárga láng, 1993).

Van a festői gyakorlatnak egy lehetséges módja, amely jól illeszkedik e felhevült alkotói tudatállapothoz, s működteti a feszültségben pengeélessé finomodó intuíciót. A festő újra s újra nekikezd a képnek; gyakorta hagyatkozik az ecset járására, a festékanyag önmozgására. Ritkán elégszik meg a kirajzolódó formával, az előtűnő színviszonylatokkal. Réteg borul rétegre, a festék sűrűsége, vastagsága, színe és tónusa szerint a felület egyre módosul és gazdagszik. Szaporodnak a festményben rejlő elvetélt képek. A festő minduntalan kontrollnak veti alá a teljes és az irányított véletlen, a kiszámíthatatlan áttűnések és a megfontolt alakítás nyomán kibontakozó képet. Minden ecsetrohamot latolgatás és döntés kényszere követ. A munka bármikor újrakezdhető vagy folytatható, amíg a festő el nem fogadja a kialakult látványt: kompromisszumot egy belső kép s az elérhető realitás között. Egyszerre, úgy tetszik, egy ponton a szüntelen átváltozás magasabb minőséget teremt; az eredmény olykor a festőt is váratlanul éri (Vörös árnyék, 1994). Abbahagyni is tudni kell. Befejezni, sokan így tartják, sohasem lehet. Valóban nem: az anyag nehézkességét teljesen leküzdeni, a matériát az utolsó morzsájáig átszellemíteni szinte lehetetlen, olykor talán csak a legnagyobbaknak sikerül.

Ezzel a festői metódussal jellegzetes képi faktúra jár együtt. Az elszánt, személyes, nemegyszer vad ecsetjárás nyomán a felszántott, feltorlódott, egymásra rétegzett és rakódott anyag felülete némiképp a természet anarchikus, logika nélküli megjelenésformáira emlékeztet; mégis, a benne rejlő szenvedélyes művészi munka, a szellemi koncentráció az elevenség abszurd erejével ruházza fel, s a líra rejtőzködő logikája titkos utakon, hajszálereken érvényre jut (Cím nélkül, 1994). A faktúra síkból kiemelkedő, tapintható felülete újabb dimenzióval gazdagítja Klimó képeit. Amellett, hogy a térbeliség érzetével bővíti a színek, formák, tónusok hatáskörét, mint megkövült láva őrzi a mű születésekor fellépett erők lenyomatát. A néző mintegy brutális közvetlenséggel, egy csapásra szembesülhet azokkal a bizonyos művészi eszközökkel.

(Budavári Palota, A épület. Megtekinthető: június 26-ig)

• Rábeszélő