Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

A jelek szerint 50-60 év kell ahhoz, hogy kellő távlatból ítélhessünk a művészet kérdéseiben. Művészettörténészekre vár annak a föltárása, hogyan volt lehetséges évtizedekre – és akkor úgy látszott, egyszer s mindenkorra – a köztudatba sulykolni, hogy a két világháború közötti művészetünk gerince, „fővonala” a Gresham-kör – Bernáth, Szőnyi, Berény – festészete volt, s minden egyéb művészeti jelenség ahhoz viszonyítva értékelendő. Ami pedig nem illeszthető e vonzáskörbe, az elhanyagolható extremitás, perifériális törekvés. Ugyancsak művészettörténészért kiált az a folyamat, melynek során előbb finom repedések (Derkovits, Ámos), majd egyre nagyobb törések (Vajda, később Veszelszky) keletkeztek a háború előtti művészetünk megítélésének e monolitján. Akadtak tudatos próbálkozások is az idő munkájának elébe vágni. Ilyen volt a szocialista művészcsoport jelentőségének felnagyítására tett meddő kísérlet és a római iskola egyes prominenseinek érdekében kifejtett hírverés. A Gresham mítoszát igazából az idő kezdte ki.

Farkas István nagypolgári környezetben is fogékony volt arra a baljós atmoszférára, amely a politikailag tudatos proletár Derkovits kései festészetét megérintette. Számosan akadtak Magyarországon olyanok, akik a gazdasági válság s az egyre erősödő szélsőjobb orientáció miatt megváltozó légkört nem akarták tudomásul venni. Ugyancsak ennek az attitűdnek volt egyenes folytatása az a struccpolitika és elhárító magatartás, amely később, a háború alatt is, szinte a német megszállásig, öncsalással a béke látszatát igyekezett fenntartani. Nos, a Gresham festészete ezt a látszatbékét tükrözte s hitelesítette is egyben; a „semmi baj” illúzióját ápolta a csöndes tétlen szemlélődés, a finom hangulatok, az érzékeny valőrök festészeteként. Farkas éppen ellenkezőleg, a legártatlanabbnak tetsző esti séta vagy társas uzsonnázás mögött is a Végzet árnyát pillantotta meg. Érdekes ez abból a szempontból is, hogy Farkas ugyanabból a zsidó tőkés-vállalkozó rétegből jött, melynek körében a Gresham művészei sikerrel találtak vevőkre, gyűjtőkre. Hiszen épp e réteg igényelhette leginkább, hogy illúziói legyenek, hogy a csodában reménykedhessek.

Miközben külső körülményei a lehető legkedvezőbbek, Farkas művészetébe már a harmincas évek elejétől belopóznak a szorongás, a depresszió jelei. Efféle lidércnyomásokat a modern művészetben talán Chirico vagy Dali képei ébreszthettek még – gyökeresen más festői eszközökkel. Ellentmondást fedezhetnénk fel merőben szokatlan hangvétele és hagyományos festői nyelve között, ha ezt maguk a képek fel nem oldanák a remekművek magátólértetődőségével. 1930-tól pedig sorozatban születnek a remekművek, úgyszólván előzmény nélkül. Pontosabban: a posztnagybányai stílushoz közel álló festői nyelv már korábban is megvolt, csak mint puszta eszköz. S most szinte egy csapásra a kor feszültségével és elidegenedettségével ütközik meg, amiből – természetesen módosulva ebben az összecsapásban – mégis különös, speciálisan magyar – közép-európai – kifejezésmód születik: konzervatív eszközökkel megjelenített abszurd.

Farkas Istvánnak 1978-ban volt már a Galériában életmű-kiállítása, de képei akkor nem tűntek annyira fontosnak, mint ma. Nehéz kibogozni, miért is van ez így. Az egyik ok talán az, hogy a Gresham által abszolutizált Nagybánya-ideál és a kevésbé hangsúlyozott Nabis-vonzalom retrográd mivolta most szélesebb perspektívában látszik, többek között mert előrajzolódik összefüggése is az ugyancsak problémamentes szocreál festészettel. Vagyis azt a művészt, aki el tudott szakadni a Magyarországon uralkodó szemlélettől, ma közelebb látjuk a kor tényleges szellemi-művészi áramlataihoz. Másfelől tagadhatatlan, hogy mi itt Közép-Európában érzékenyek vagyunk a politika finomságaira, a politikai viszonyok tükröződésére a művészetben, bármennyire illetlen dolog is némelyek szemében „a művészetbe politikát keverni”. Márpedig Farkas István képekben mutatkozó szorongásai, idegensége teljes összhangban állt az élet – és a saját sorsa – által hamarosan igazolt történelmi depresszióval és félelemmel. Ez azoknak, akik kortársként csak az élet napos oldalát akarták látni, kényelmetlen lehetett és zavaró.

Aktuálpolitikusok és -történészek hamis vélekedésével szemben egy adott korról éppen a jeles művészek alkotta kép a leghitelesebb cáfolat. Különösen, ha olyan érzékenységgel és kifejezőerővel párosul, hogy a hatása alól nehéz kivonni magunkat. S most, az ezredfordulóhoz közeledve, Farkas István világlátását igazság szerint az egész dicstelenül letűnő XX. századra érvényesnek kell elfogadnunk.

Mellékesen pedig festményeinek mostani megmutatkozása a két háború közötti festészetünk teljesebb és igazabb megítélését is előbbre viszi egy fontos lépéssel.

• Rábeszélő