Kováts Albert

Nyomtatóbarát változat

a Szent István Király Múzeumban, Székesfehérváron, különös, disszonáns módon ütközik tágabb környezetével. A belvárosi barokk utcakép, melyet a katolikus egyház ural, az időtlenség, de legalábbis a megtorpant tisztes múlt hangulatát árasztja, különösen nyár végi vasárnap délelőtt. A kiállítás viszont, éppen ellenkezőleg, az idők gyors váltakozásáról tanúskodik, oly módon azonban, hogy a múlt egy-egy mozzanatát mint a jelen kiiktathatatlan részét minduntalan felmutatja. Július Gyula, mondhatni, sokat markol – szinte a teljes huszadik századot –, ám nem fog keveset, már csak azért sem, mert műveinek egy része a művelődéstörténet még korábbi múltjába is visszautal. Mindenekelőtt a századforduló s a jelen ezredvég közti titokzatos kapcsolat szúr szemet. Rejtelmes, hogy a századvégek légkörében, szellemi tartalmában miért érzékelünk rokonságot, hiszen az idő beosztása önkényes; létezik más időszámítás is. Ám akár önbeteljesítő megállapításról van szó, akár a dolgok menete alkalmazkodik a naptárhoz, tény, hogy a millennium kori pozitivizmus derűlátó technikai-fizikai ügybuzgalma időszerűnek látszik ma Július Gyula műveinek tükrében. A mai emberek mai ügybuzgalma továbbra is lankadatlan, legfeljebb hiányzik belőle a távlati cél és a hit a világ megismerhetőségében. A technikai „fejlesztés”, a szerkentyűk gyakorlati irányultságú tökéletesítése köti le energiái nagy részét. A dolgok és viszonyok áttekintése egyre kevésbé lehetséges, nincs lényeg, csak részletek vannak. Mindez a művész munkáiban ironikusan tükröződik, amikor Karinthy Frigyes-i értelemben előállított „nem tudni, mire való, de nagyon praktikus” szerkezeteket, kvázi-kísérleteket látunk mint műtárgyakat. Ezek a tárgyegyüttesek és installációk – például Öveges professzor titkos kísérletei, köztük A nagy New York-i áramszünet – ólom, réz, rézgálic, savak, drót, bádog és kimustrált akkumulátorok felhasználásával készülnek, és a Pallas lexikon ódon metszeteinek a világát idézik meg téri valóságukban. Más művek (pl. Egy vinkli Thalésznak) régi faragású márványtöredékek segítségével a klasszikus ókort is bevonja vizsgálódásai körébe. A tanulság itt is Karinthy-féle: „már a régi görögök is…”

De ne legyen félreértés: nem viccelődés folyik. Ami szavakba foglalva esetleg közhelyes vagy elcsépelt gondolat, az Júliusnál áttételesen és eredetien beszélő képzőművésznyelv, aminek a szótárát még senkinek sem sikerült megszerkesztenie. Ami mégis a gondolatiság irányába vezet, az e művészet konceptuális vonása. Olyasmi ez, mint a költészetben a gondolati líra. A funkció nélküli tárgyak tragikomikus igyekezete, hogy értelmes egészet alkossanak, nemcsak a pusztulás kifejezése, hanem ráérzés a rom, a töredék, csonka, hiányos, befejezetlen, félbehagyott, elhagyott és bomló véglegességére, a jövő század stílusára. De az a sugallat is benne rejlik, hogy amit a természettudományos logika nem működtet, majd járni fog a művészet logikája szerint. Az így megnyilvánuló humánértelmiségi önhittség az alapja annak a halvány derűlátásnak, amely helyenként átüt e rangos művészet egyébként megalapozott, mélységes pesszimizmusán.

• Rábeszélő