Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

A három évvel ezelőtt elhunyt Robert Mapplethorpe fotográfusi világában bőségesen beigazolódott Oscar Wilde Eszményi férjének jóslata, miszerint a természetesség túl nehéz póz ahhoz, hogy huzamosan kitarthassunk mellette. Ha izmos kart mutat, azon föltétlenül érződik, hogy főleg proteinkészítményekkel fújták fel, ha valamely virágon akad meg a szeme, biztosak lehetünk benne, hogy nem a mezőn, hanem virágcserépben találta, ha pedig arcot kap lencsevégre, annak viselője kötelezően a legtermészetellenesebb emberi teremtmény, a sztár lesz.

Mapplethorpe a fényképezőgép lencséjén keresztül mindent idézőjelben látott, mindent egyfajta szerepjátszó létezőnek tekintett. A világ eme megközelítésének alapja bizonyára abban a fölismerésben kereshető, hogy semminek sincs alapja: a dolgok úgynevezett lényege kimerül a felszíni látszatok összességében, s aki e velejéig mesterkélt világban a lényeget valahol a látszat mögött keresi, az nagyot téved. Nyilván mondanunk sem kell, mennyire warholi ez a szemlélet, a párhuzam pedig nem véletlen, hiszen Mapplethorpe Warhol udvari fotósaként kezdte pályáját. Útjaik azonban a hetvenes évek közepe táján elágaztak: Warhol végig azon dolgozott, hogy az alapjukat vesztett dolgokat gépies iróniával zsákmányolja ki, Mapplethorpe pedig szemérmetlenül gyönyörködött érzéki felületükben, textúrájukban és szofisztikáit eleganciájukban. Míg Warhol egy-egy hűvös mozdulattal megpróbálta túlfokozni a modern világ monoton zajait, addig Mapplethorpe mindent színpadra helyezett; még merevebb, még túlzóbb pózba rántotta motívumait, hogy azután a klasszicizmushoz nagyon közel álló érzékenységgel ragadja meg szépségüket.

Munkássága tematikailag három részből áll: gondosan beállított csendéletekből, aktokból és sztárportrékból. A csendéleteken afféle bemelegítésképpen végigzongorázta mindazt, amit egy fotósnak a fény és az árnyék elosztásáról, a részletek kiemeléséről, a tónusok játékáról és persze a képi komponálásról tudnia kell. Főleg abban különböznek ezek a felvételek a szokásos mesterfotóktól, hogy már-már bántóan hibátlanok, sterilen tökéletesek, ami kifejezetten színpadias hatásúvá teszi őket. A nagyközönség számára az egész akkor válik izgalmassá, amikor a kókadozó virágok helyét ruhátlan fiúk és lányok foglalják el: izmos négerek, dagadó fenekű hölgyek és szépséges pornóhősök, akik nem röstellik mindenüket megmutatni, sőt a fotográfus felszólítására bármilyen perverzió eljátszására is hajlandóak. Maguk a fényképek azonban a közhiedelemmel ellentétben sohasem csapnak át pornóba. Minden kép előtt az az érzésünk, hogy a modellek – bizonyára a fotós tanácsára – egy kissé túljátsszak szerepüket: vagy túl merevek, túl természetellenesek ahhoz, hogy szexuális gerjedelmet váltsanak ki, vagy a fényképész gondoskodik róla, hogy a részletek ügyes kivágásával semlegesítse az erotikus töltést. Az aktfotók többségéről például épp az hiányzik, ami egy képet igazán erotikussá tehet: az arc.

Mapplethorpe az emberi testet ugyanazokkal az eszközökkel és módszerekkel közelíti meg, mint mondjuk a virágokat, vagyis személytelen tárgynak tekinti őket. Képeinek furcsa ambivalenciája épp abból az ellentmondásból fakad, ami a modellek túlzott izzása és a fotós hanyag, már-már közömbös látásmódja között feszül. A test túlhevített nyelvezetét kissé mindig lehűti, de szemlátomást nem szeméremből, hanem talán épp ellenkezőleg, így válik számára lehetővé, hogy az erotikumnak egy rafináltabb szintjére jusson el: legjobb képein a szexuális vonzásnak azokat a legkifinomultabb, egyúttal nagyon-nagyon fanyar formáit tudta felvillantani, amelyek ellentmondanak az ember nemének. Egy-egy izmos férfiváll igazi szépsége ezeken a képeken abban rejlik, hogy a bőr nőiesen hamvas, az első body building-bajnoknő, Lisa Lyon pedig nyilvánvalóan azért válhatott egy gyönyörű sorozat modelljévé, mert Mapplethorpe számára a nőben az a legszebb, ami férfias benne.

Galéria ’56
(Bp. V., Falk Miksa u. 7.)
Nyitva: április 29-ig

• Rábeszélő