Sebők Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Ünnepeink közül az óév elbúcsúztatásának rítusa, a szilveszteri mulatság felesel leghangosabban a mindennapok szokásos menetével. Senki sem lepődik meg különösképpen, ha szilveszter éjjelén a latintanárnő az asztalon táncol, ha az igazgató a takarítónővel malackodik, vagy ha a portás vidáman lehülyézi a főszerkesztőt. Mindez nemcsak hogy megengedett, hanem bizonyos értelemben kötelező is: a társaság bizonyára nem azt fogja elmarasztalni, aki túlzásba viszi az ünnepi viselkedést, hanem inkább azt, aki úgymond a maga feje szerint gubbaszt a sarokban.

Ha az ember józanul szemlél egy ilyen társaságot, bizony kellemetlenül érzi magát, ha meg némi értelmiségi attitűddel is rendelkezik, helyzete – legalábbis kezdetben – még kínosabb. Felvilágosult agyában óhatatlanul is fölmerül a zavarba ejtő kérdés, hogy vajon mivel magyarázható a homo sapiensnek eme periodikusan ismétlődő, fajtól, nemtől, vallási hovatartozástól és műveltségi szinttől gyakorlatilag független, tömeges meghülyülése. Úgy képzelem, Mircea Eliade sok-sok szilveszteréjszakát virrasztott át tomboló társaságban limonádét szürcsölgetve, hiszen vallástörténészi munkásságának meglepően nagy része függ össze – legalábbis közvetve – a fenti kérdéssel. Az ÖRÖK VISSZATÉRÉS MÍTOSZA című könyvének pedig egyik központi témája az újévi ünnep, illetve annak mitológiai és kultúrtörténeti háttere.

A vallástörténeti irodalomban járatlan olvasó bizonyára meglepetten fogja tapasztalni, hogy a szerzőnek micsoda briliáns elméletet sikerült e látszólag végtelenül ostoba szokás fölé, pontosabban mögé építenie.

Igen, inkább mögéje, hiszen a szerző már csak szakmájánál fogva is mindent „hátulról”, az eredete felől vizsgál, onnan kiindulva próbál megértem. Olyannyira, hogy mindazokat, akik nem így cselekszenek, a profán idő, a történelem rabjainak tartja. Épp ezzel az elfajzott újkori embertípussal helyezi szembe a derék archaikus embert, aki periodikusan kilép az időből, hogy rítusai és szimbólumai segítségével megismételje azt, ami a szent kezdetekkor, in illo tempore történt.

Eliade alapvető, bár természetesen nem egyetlen illusztrációja az utóbbira épp az új év megünneplése, ami eredetileg magának a teremtésnek a rituális megismétlése, tehát szakrális cselekvés volt. A babiloni új év szertartásában, az akituban például sikerült számos kozmológiai elemet kimutatnia, a Saturnus tiszteletére rendezett év végi ünnepségekben pedig az aranykor, a történelem előtti szent idő felidézését érte tetten. A világ ideiglenes visszájára fordításában az emberi egyenlőség ősi állapotának visszaállítására tett kísérletet lát, az újévi destruktív szertelenkedéseket pedig a teremtés előtti káosz megidézéseként értelmezi: a régi évet azért kell időközönként megölni – bizonygatja –, hogy romjain egy erőteljes, friss, új világ születhessen.

Talán már e néhány kiragadott (és durván leegyszerűsített) gondolat alapján is sejthető, hogy Eliade könyvének olvasása után az ember kénytelen új színben látni azt a vadul dorbézoló, félőrült társaságot is, amit korábban arisztokratikus megvetéssel szemlélt: az asztalon vonagló latintanárnő, a takarítónőt inzultáló igazgató és a főszerkesztőt sértegető portás viselkedése a szerző koncepciója – kritikusai szerint: prekoncepciója – alapján közelebb áll az archaikus ember viselkedésmódjához, egyáltalán az eliadei értelemben vett szakralitáshoz, mint annak a józan, felvilágosult embernek a magatartása, aki elképedten csodálkozik az egészen. A szilveszteri őrjöngésből kijózanodva mindenekelőtt ezért vigasztaló AZ ÖRÖK VISSZATÉRÉS MÍTOSZA című könyvet tanulmányozni.

• Rábeszélő