Nyomtatóbarát változat

Lassan elmondhatjuk, hogy Thomas Bernhard ismert és elismert íróvá vált Magyarországon. Amilyen szélsőséges állításokba fogalmazza ő a világot, olyan szélsőséges reakciókra készteti olvasóit is: vagy elutasítják, vagy elszánt hívéül szegődnek; a langyosakat kiköpi.

Magam keresetlen egyszerűséggel zseniálisnak nevezném őt, életművét pedig a háború utáni európai irodalom legnagyobb teljesítményének. Sorra jelennek meg magyarul a munkái, sikerrel játsszák a darabjait, s derűnket csak a fordítások minősége felhőzi koronként. Többszörös összetétellel képzett neologizmusai és végenincs, sokemeletes mondatai rendkívüli, s néha megoldhatatlan nehézségek elé állítják a fordítót. „A fordítók – borzalmasak. Szegény ördögök, akik semmit se kapnak a fordításért, csak a legalacsonyabb honoráriumot, égbekiáltóan alacsonyat, ahogy mondani szokták, és borzalmas munkát végeznek. Vagyis: helyreáll az egyensúly. Ha olyasmit csinál az ember, ami semmit nem ér, akkor ne is kapjon érte semmit” – ezt már nem én mondom, hanem Thomas Bernhard, önéletírása harmadik kötetében. Ez a könyvhétre megjelent három Bernhard-mű egyike, és valamilyen kifürkészhetetlen okból nem szerepel a hivatalos listán. Az Ab Ovo kiadó immár harmadik éve előáll egy-egy kötetével, a mostani A pince – Egy hátraarc címet viseli, és Tolmár Tamás fordította magyarra.

Az Irtás című regényében (kiadja a Ferenczy Könyvkiadó, fordította Hajós Gabriella) egy bécsi művésztársaságot mutat be és „intéz el” a szerző. Indulatmű – ez áll alcímül vagy inkább műfaj megjelölésül a kötetben. Nos, ezt a minősítést bátran kiterjeszthetjük Thomas Bernhard egész életművére.

• Rábeszélő