Könczöl Csaba

Nyomtatóbarát változat

Napjaink világszerte domináns „akcionista”, vagyis a jelenidejűség „itt és most”-jába – azt abszolutizálva – belefeledkező képzőművészeti „fősodrának” reflektálatlanságával szemben Tamás Noémi szemlélődésközpontú, filozofikus festészeti nyelvet használ.

Egyértelműen

a „vita contemplativa” mellett teszi le a garast. Szándékoltan nem mondom, hogy a „vita activa” ellenében, bármennyire kínáltatja magát itt egy efféle logikai ellenpontozás. Ugyanis festészetének egyik lényegi sugallata, hogy a lehetséges és létező életfölfogások nemcsak antinomikus viszonylatban állhatnak egymásai, miként ezt az újkori racionalizmus hagyományain nevelkedettekként gondolni hajlamosak vagyunk. Szuverén teljességgé egy létszemlélet nem csupán komplementer ellenpontjának hozzágondolása által válhat. A világgal szembeni szemlélődő beállítódás önérvényű belső szellemi-lelki teljesség lehet nemhogy a tolakodó, hanem még a tapintatos beavatkozási-megváltoztatási célzatosság nélkül is. Tamás Noémi festészete egy ilyen mentalitás képekké formálása.

Számomra ez a mentalitás határozza meg festészeti jellegzetességeit is. Képei, akár figurálisak, akár cselekményesek, akár – mint a Hullámok akvarelljei esetében – csak tettetik, hogy emlékeztetik a nézőt valami „objektívan azonosíthatóra”, hogy „hasonlítanak”: valójában mind az idő, a reáliák világán kívül álló álomképrögzítések. Egy közkedvelt századeleji fordulattal élve, e képek „belső tájak” rögzítései, e figurák egy álomszínpad „ködlovagjai”.

Méghozzá

egy olyan álomszínpadéi, amely leginkább Csipkerózsika elvarázsolt kastélyának az utolsó éber pillanat mozdulatában száz évre megdermedt udvartartására emlékeztet: egy megkezdett mondat közepén megakadt szó s az azt csak száz év múltán végigmondható nyitott ajak, egy célbaérés előtt a félúton elakadt pofon, egy meggyújtott, de csak száz év múltán ellobbantható gyufaláng, egy zsákmányra vetődés közben a levegőben száz esztendőre fönnakadt bestia, és megrettent áldozatának száz évre torokra forrott halálsikolya…

E Csipkerózsika-álomszerűségük miatt keltenek Tamás Noémi képei olyan hatást, mint az archaikus krétai festmények vagy szobrok, vagy a hatásukat tükröző korai görög archaika, esetleg az etruszk vázák és sírkamrák festményei: eleven még bennük az óegyiptomi ábrázolások időtlen statikussága, a jelenidejűségtől való emelkedett távolságtartás, viszont idegen tőlük az időbeli mozgalmasság érzékletes leképezésének igénye.

Közelebbi szemléleti rokonságok? Vélhető vagy valós hatások helyett legföljebb szubjektív benyomásaimról szólhatok: olyan századforduló környéki alkotókról, mint a grafikus Beardsley, a Csáth Géza által rajongásig szeretett Sassy Attila (Aiglon), Gulácsy Lajos. Igen, az álmokból stilizált magánmitológiát teremtett és a több évtizedes alábecsültség után ma egyre emelkedőbb csillagzatú szecesszió művészeiről. Nem abban az értelemben, ahogy e szót sokan műveletlenségből vagy gondolati restségből mint öncélúan indázó, tekervényes felületi dekorativitást értelmezik, hanem eredeti latin szótári jelentése szerint: a „secessio” egyik, itt aktuális értelme az, hogy „kivonulás”, „eltávolodás”, „félrehúzódás”. E szemléleti rokonság miatt merem Tamás Noémi festészetét az övék közelében emlegetni.

Vannak

persze e rokonságnak komoly gyakorlati hátrányai. A „secessio” – a szó említett eredeti, igazi értelmében – sosem kollektív vállalkozás: ez a legsajátosabb lényegének mondana ellent. És ezért drága árat kell fizetni: a „kivonulóban” a jelenidő gyöpén a nem is két, hanem több kapura játszó csapatok egyike sem szokta (jó érzékkel) fölismerni „a mi kutyánk kölykét”. Márpedig a képzőművészeti életben, akárcsak a más pázsitokon folyó napi mérkőzéseken, minden irányban csapatjátékok sorozata folyik. És aki nem ölti föl magára egyik csapat mezét sem, az óhatatlanul azon kaphatja magát előbb-utóbb, hogy „civil a pályán”. Még ha az edzőmérkőzéseken elnézik is téblábolását, a tétmeccsek kezdetekor a jobbik esetben is csak a kispadon tűrik meg jelenlétét.

Tamás Noémi helyzete a mai magyar festészeti életben és képzőművészeti köztudatban egy ilyen csapattalan „kispados” játékoséra emlékeztet. Senki nem vitatja immár másfél évtizedes művészi pályafutásának érdemeit és értékeit – viszont a csapatösszeállításoknál nem számolnak vele. A közemberi, a civil életben ez lehet nyomasztó (sokszor az is), járhat nehezen leküzdhető egzisztenciális nehézségekkel (sokszor jár is). Egy mélyebb, művészeti és életszemléleti értelemben viszont belső előnyökkel is járhat: ami a mindennapok szintjén a partvonal külső szegélyére állított „kispad”, az egzisztenciálfilozófiai megközelítésben lehet a lábunkat csobogva nyaldosó jelenidő féléber szemmel tartásának a helye – a legalkalmasabb megfigyelőállás, az idő partjairól.

• Rábeszélő