Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Maczó Ágnes MDF-es képviselőtársam igen harcias asszony. „Nem akarunk bennszülöttek lenni a saját hazánkban!” – ripakodott rá a szelíd Bretter Zolira (SZDSZ), aki a kormányprogram vitájában megkérdezte, hogy mit is jelent a „népi kultúra”, ez a kormányzati irányelvekben többször előbukkanó kifejezés. Azt, amit a néprajz kutat, a tulipántos ládát; néptáncot és lajbit; avagy azt, amit a nép művel? A diszkót, rockzenét és farmernadrágot? „A magyar népi kultúrát jelenti” – a mi népdalainkat, a mi hagyományainkat, a Kodály-módszert, Ady Endrét, Bartók Bélát – sőt, Szabó Dezsőt, igen, Szabó Dezsőt! – mondta metszően a nacionalizmusa miatt meghurcolt egykori tokaji tanácstitkárnő, s leült.

A két cigány, Hága Antónia és Horváth Aladár úgy rándult össze a parlamenti széken mellettem és mögöttem, mintha gombostűt szúrtak volna beléjük. (Én is. Pedig zenei anyanyelvem megegyezik Maczó Ágnesével, s mindmáig leginkább ezen az anyanyelven fejezem ki magam; nem élek a diszkó ajándékaival; legfeljebb a farmer vonatkozásában lehet némi bűntudatom. Becsületszavamra. Gondos édesanyám megőrizte a vonatkozó okmányokat.)

Megengedi nekünk az amazontermészetű hölgy, hogy legalább bennszülöttek legyünk a SAJÁT HAZÁNKBAN?

Ugyanis bármilyen meglepő, nekünk hármunknak is EZ A HAZÁNK.

Mi (is) ITTHON VAGYUNK.

• Harmadik oldal