Petra lányom néhány héttel ezelőtt, amikor még kicsi volt, elemi ragadozóösztönei szerint két pofára zabálta a párizsit, sonkát és egyéb felvágottakat, a felvágottakhoz hozzárendelt pékárut pedig hozzávágta valamelyik lőtávolságon belül lévő családtagjához.
Petra lányom azóta belépett harmincadik élethavába, megnőtt és megokosodott, tudomásul vette a gasztronómiai kultúránkból és ökonómiai állapotunkból adódó szükségszerűségeket.
Felháborítani könnyebb, mint felháborodni. A jelzőket egy ponton túl nem lehet tovább erősíteni, és nem lehet tovább fokozni. Csak hápogni lehet, hápogni viszont nélkülünk is tud a kedves olvasó.
Boldogtalan az az ország, amely Nobel-békedíjat nyer – állítja fel a tételt a londoni Times Nelson Mandela és F. W. De Klerk kitüntetését kommentálva. A díj ugyanis általában annak a jele, hogy a kitüntetett hazájában sajnálatos módon nincs béke. Ennél is rosszabb, hogy a díj jó néhány alkalommal az erőszak újbóli fellángolásának előhírnöke volt – indokolja a lap a provokatív állítást.
Bizony ez Dél-Afrikában is megtörténhet.
Egy kisebbségnek annál több jogot kell követelnie, minél kevesebbet szánna neki a hatalom, minél rosszabbul érzi magát az országában, minél jobban tart a jogalkotó hatalomtól – és viszont: minél kevesebbet kaphat meg azokból a jogokból, amelyeket igényel, és minél kevésbé bízhat a joghiányt feloldó, a dolgokat jogi kényszerek nélkül elrendező szokásrendben, hagyományban, köznyugalomban.
Ezt az ellentmondást csak a hatalomra gyakorolt külső nyomással, feltételállítással lehetne feloldani – de azzal sem lehet.
A farkassal csak akkor lehet békésen együtt élni, ha lenyúzzák a bőrét – idézte a Krilov-példázatot vasárnap éjszaka a moszkvai Jelcin-párti tüntetés egyik szónoka. Arra gondolt, hogy a ruckojokkal, haszbulatovokkal nem lehet többé kesztyűs kézzel bánni, lejárt a kompromisszumok ideje.
Kuncze Gábor kirobbanó sikert aratott a Médiahajón. Persze nagyon jó volt, tömör, csípős, elegáns és pontos, ez a legfontosabb. De a sikerét megemelte, hogy az újságírók annyira akarták, hogy tetszhessen már nekik valaki. Boldogan tapsoltak, hogy végre tapsolhatnak.
Így van ezzel a közvélemény is. Hiszen ezekből, a beváltatlan ígéreteikből, a kockázatmentes harácsolásukból (mert az igazi bankrabló legalább kockáztat), de legfőképpen az örökösen sértődött pökhendiségükből mindenkinek elege van.
A történelmi tisztánlátáshoz három dolog kell: hiszékenység, tudáshiány és cenzúra. Az emberi tudás e századi klasszikus szimbóluma a léggömb, amely minél nagyobbra fúvódik, annál nagyobb felületen érintkezik az ismeretlennel. Minél több dolog tisztázható, annál több marad tisztázatlan. Közkeletű tévképzet, hogy egy nemzet történelmi tudata annál egészségesebb, minél egységesebb képe van a saját történelméről, annak nagy eseményeiről és nagy alakjairól, s minél szorgalmasabban ünnepli a múltját. Nem.
Az antietatizmus immáron másfél-két évtizede az egyik legbefolyásosabb politikai gondolat. Mifelénk annak a demokratikus ellenzéknek az eszmevilágából indult – göröngyös, kátyúkkal teli, mégis: hódító – útjára, amely a totalitárius ambícióiról teljesen soha le nem mondó represszív rendőrállammal fordult szembe.
A múlt esztendőben kevesebb gyerek került ki a magyar anyákból, mint bármikor ebben az évszázadban. A férfiak születéskor várható élettartama 65 év alá került, az ország népe rekordütemben fogy, 2020-ra csupán kilenc és fél millióan leszünk – írta múlt hét szerdán a KSH Népességtudományi Intézetének jelentése alapján a Népszabadság, a Magyar Hírlap és a Magyar Nemzet.
Hack Péter önfejű autóshoz hasonlította az igazságügy-minisztert, aki csakazértis behajt a zsákutcába – és nekimegy a falnak. A sors fintora, hogy aznap, augusztus 31-én, amikor a szabad demokrata képviselő parlamenti felszólalása elhangzott, akkor tudódott ki, hogy a miniszter az autójával pár napja valóban nekiment, ha nem is a falnak, de egy másik kocsinak.
A parlament nyári rendkívüli ülésszakának utolsó napja presztízsvitával telt. Az igazságügy-miniszter a kormány felügyelete alá, a saját felügyelete alá akarja helyezni az ügyészi szervezetet.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 3 hét
10 év 28 hét
10 év 32 hét
10 év 32 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 36 hét
10 év 37 hét
10 év 37 hét