Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A 156 kerek szám, ugyanis a bruttó hazai terméknek (GDP) 3 százalékát jelenti, épp akkorát, mint amennyi államháztartási hiányt a maastrichti szerződés engedélyez az Európai Unió tagállamainak. Nehéz elhessegetni a föltételezést, hogy a költségvetők tollát épp ez a snoblesse oblige vezette, hogy kedvezőbb legyen az országkép a nemzetközi pénzügyi szervezetekkel folytatott tárgyalásokon. A 156 egyúttal választ ad arra a kérdésre is, amely sokakat foglalkoztatott március 12-e után: vajon a kormány a 170 milliárdos stabilizációs csomaggal csupán a költségvetés időközben támadt lyukait kívánta-e betömni, hogy az eredetileg megcélzott mínusz 283 milliárd teljesüljön, vagy pedig a 283-hoz képest óhajt lefaragást, tovább fékezve ekképp az államadósság növekedését? Nos, a pótköltségvetés inkább a pótlólagos lefaragás szándékát tükrözi.

Csakhogy a költségvetésben pótállapota szerint is maradtak lyukak. Ilyen mindenekelőtt a privatizációs bevételek változatlanul hagyott 150 milliárdos előirányzata, amelynek teljesítését korábbi nyilatkozataiban a pénzügyminiszter is valószínűtlennek mondotta volt. Nem mintha most eloszlottak volna a kételyek. A pótköltségvetés indoklása szerint: „A 150 milliárd forint privatizációs bevétel elérésének feltétele, hogy az energiaszektor privatizációjára vonatkozó – a kormány által jóváhagyott – koncepció és az ennek végrehajtását szolgáló feladatok maradéktalanul és változatlan tartalommal megvalósításra kerüljenek. Ennek hiányában a privatizációs bevételek elmaradása miatt további drasztikus szigorító intézkedések bevezetése válik szükségessé.” (Kiemelések: Beszélő.) Mintha az előterjesztő elkeseredetten ösztökélné önmagát önnön koncepciója végrehajtására, miközben a színfalak mögött még mindig viták dúlnak a közmű-privatizáció körül (lásd cikkünket a 21. oldalon). Kérdéses az is, futná-e még ebben az évben egy újabb stabilizációs csomagra. Valószínűleg nem, de ennek ellenére az előterjesztő hőn óhajtja a pót-deficitlefaragást.

Egy másik lyuk magában a stabilizációs intézkedéscsomagban tátong: 18 milliárd Ft pótbevételt remélnek az „adóellenőrzés szigorításából” a „feketegazdaság visszaszorításából”. (Fennhangon 16-ról beszélnek, ám rejtetten – az egyes adótételeknél – 18 szunnyad a pótköltségvetésben; ebből jönne le az adó- és vámhatóságok megerősítésére szánt 3,5 milliárd, vagyis az adómegkerülés elleni harc nettó 14,5 milliárdot hozna a konyhára.) Nehezen ellenőrizhető, hogy pl. a vámbevételek a hatékonyabb vámszedés miatt nőnek-e kétmilliárddal, vagy mondjuk azért, mert több árut hoznak be. A stabilizációs csomagnak ez a része valószínűleg politikai deklaráció: azt fejezi ki, hogy a kormány a helyén van, ami persze nem kis öröm.

Nehéz megállapítani, vajon benne van-e egyáltalán a 170 milliárdos csomag a pótköltségvetésben. Maga az összeg – a 170 milliárd – is politikai szimbólum volna? A 170-ből több mint 30 milliárd nem a központi költségvetést, hanem a társadalombiztosítási alapokat érinti (Beszélő, március 23.), tehát durván 140-et kellene lefaragni a pótköltségvetés által. Ehelyett az indoklás szövegéből csak –„csak” – 128 milliárdot böngészhetünk össze olyan summa gyanánt, ami kifejezetten a március 12. óta a vízcsapból is csöpögő intézkedéseknek tudható be. Részben persze változtak is az elképzelések: láthatóan letettek például a közoktatásban eszközlendő azonnali spórolásról. Fölismerték továbbá, hogy a központi apparátusok leépítése egyelőre pénzbe kerül, és 2 milliárdot irányoznak elő az elbocsátásokra. Más intézkedések azonban bizonyára rejtett póttartalék gyanánt szunnyadnak a büdzsében; például igenis intézkedik a tervezet arról, hogy a különféle pénzintézeteknél vezetett elkülönített tartalékalap-számlák a Nemzeti Bankhoz kerüljenek, viszont hiába keressük az előterjesztésben az ettől remélt 8 milliárdos kamatspórolást.

Egyébként, hogy mely tételek tekinthetők a stabilizációs csomag részének, bizonyos fokig „gazdaságtörténeti” kérdés – mármint ha történetileg szemléljük az elmúlt hetek eseményeit. A pótköltségvetés ugyanis kénytelen számításba venni a csomagnak olyan közvetett hatásait, amelyek a korábban világgá kürtölt 170 milliárdban még nem szerepeltek. A leértékelés és a vámpótlék áremelkedést idéz elő, nominálisan nő az áruforgalom, nőnek a jövedelmek, következésképp nőnek a várható adóbevételek; a másik oldalon viszont súlyosbodnak a kamatterhek. A kétféle hatás az előterjesztés szerint nagyjából kiegyenlíti egymást, vagyis a büdzsé körülbelül annyi inflációs hasznot kasszíroz, mint amennyit ráfizet a kamatok oldalán. Az indoklásból kb. 54 milliárd ilyen többletbevétel és 57 milliárd többlet-kamatkiadás böngészhető ki; tehát még mindig nem világos, miből jön be a 170 milliárd. Más szóval a pótköltségvetésben megcélzott 127 milliárdos deficitlefaragás nagyjából egyezik a megszorító intézkedéseknek közvetlenül, paraszti ésszel tulajdonítható áldással. Látnunk kell azonban, hogy a csomag inflációs hatása nem egyformán prognosztizálható a bevételi és a kiadási oldalon. A kamatkiadások biztosan esedékesek, a többlet-adóbevételekre viszont nem lehet mérget venni. Az első negyedévben is főként az áfánál meg a fogyasztási adónál mutatkozott elmaradás.

A kamatterhek immár nem 450, hanem 500 milliárdra rúgnak. A kincstárjegyek után 21,8 milliárddal, az államkötvények után 13,3 milliárddal – ezen belül a bankkonszolidációs kötvények után 6,5 milliárddal – több kamatot kell fizetnie az államnak, mint amennyivel korábban számoltak. A hazai bankoktól márciusban fölvett 352 millió dolláros hitel – amely a betétesek emlékezetes rohamát váltotta ki – 2,2 milliárdos kamatteherrel jár.

Az előterjesztő szerint az általános tartalék első félévi fölhasználása nem haladja meg a törvényes mértéket (a 7 milliárd 640 milliót). Csakhogy épp a múlt héten ítéltek oda fenékküszöb-építés céljára újabb 450 milliót az általános tartalékból, s ezzel sajnos át is lépték a törvényes küszöböt.

Az előzetes tervekkel ellentétben most mégsem növelik az agrártámogatások kereteit, ám fölhatalmazást kér a kormány arra, hogy e támogatásokat 7 százalékon belül a maga hatáskörében növelhesse (ami 3,6 milliárdos lehetőséget jelent). Ez is szépségtapasz a költségvetés póthelyzetén. Az önkormányzatokkal szemben viszont fokozódik az eljárásbeli szigor: a településeknek változatlanul büntetőkamatot (a jegybanki alapkamat kétszeresét) kell fizetniük, ha az őket megillető támogatásnál lényegesen nagyobb összeget vesznek föl a központi költségvetésből; azonban egy apró módosítás kilövi a vica versát, vagyis a központi költségvetés nem fizeti a büntetőkamatot, ha elmulasztja az önkormányzati támogatás átutalását.

A munkanélküliek támogatási rendszerében változtak némileg a stabilizációs elképzelések. A Munkanélküliek Szolidaritási Alapjánál a pótköltségvetés tanúsága szerint mégsem csinálják meg a 8 milliárdos lefaragást. A kormány vélhetően kész fölajánlani az előnyugdíj és a pályakezdők segélyének fönntartását a szakszervezetekkel folytatott alkuban. A Foglalkoztatási Alap támogatását sem csökkentik, épp ellenkezőleg, hozzáadnak még 3 milliárdot, hogy segítsék a közhasznú munka további fölvirágoztatását. Ellentételképp 1,5 milliárdot faragnak le a munkanélküliek jövedelempótló támogatásából, az önkormányzatoknak pedig nem 9, hanem csak 6 milliárd többlettámogatást adnak, segélyezési föladatokra. Ugyanakkor nem tágít a kormány attól a tervétől, hogy elvonja a családok egyszeri támogatásának a népjólétnél kezelt 4,7 milliárdos keretét. Ezt figyelembe véve, az egyedi szociális támogatásokra mindössze 1,3 milliárd többletet szánnak, a többi átcsoportosítás.

A szegényeken kívül áldozatvállalást kér az előterjesztő a pártoktól is: javaslata szerint 15 százalékkal kellene csökkenteni a parlamenti és az azon kívüli paletta költségvetési támogatását. Az így okozott érvágás a Fidesznél és a KDNP-nél 16-16, az FKgP-nél 18, az MDF-nél 22, az SZDSZ-nél 32, az MSZP-nél 49, a Munkáspártnál, a Köztársaság Pártnál, a MIÉP-nél és az Agrárszövetségnél pedig 2 usque 4 millió forint. De a következő választások eredményére a csomag többi része valószínűleg nagyobb hatással lesz, mint a pártpénzek csökkenése.

• Belföld