Ambrus Judit

Nyomtatóbarát változat

„Azért a víz az úr”, üzeni a szemével, mikor a konyakba áztatott aszalt szilvás vaddisznó terrint elé teszik konyakos szilvazselével, fényárban úszik az étterem, fényárban úsznak ők is, tegnap még a Déliben, a papundeklik meg a rongyos paplanok között, ma az ötcsillagos szállodában, tisztára, mint valami regényhősök, vagy a Koldus és királyfiból (K. und K.) valamelyik, e pillanatban nem is tudni, melyik, csere, vonzás, választás, igaz, csak egy vacsorára, de az is jó, melegít egy évig, éves emlék, hozzák a vörösboros tanyasi csirkebecsináltat, desszertnek csokoládés fatörzs, vörösbor, kávé, ez a ma borostyános menüje, fess garconok, fényes ruhák, a vacsora szolgálói, vendégük huszonöt hajléktalantárs együtt, igen, szállodában vagyunk.

Persze nem először láttak vendégül hajlék nélkülieket, sőt hajlék nélkül maradt embereket – ld. cigány ember, zsidó ember – a pazar étteremben, s 2006 évutóján újfent a szeretetet szolgálták. Elmorzsoltak egy négyes erejű földrengést, beöltöztek, befogták az orrukat, s meghívtak negyedszáz hajléktalant. A szegény sorsú embereket a szálloda igazgatója a főbejáratnál fogadta. Mindegyikükkel kezet fogott, s beinvitálta őket a fényárban úszó terembe. A menüt a francia séf állította össze. Megjegyzem, empátiával, hisz látnivaló, halkéssel sem kellett bíbelődniük, pezsgő sem puffasztotta fel őket, a vad (vagy nem vad) disznóval, a csirkével való bánásmód még ismerősnek tetszhetett valahonnan, lehettek emlékképeik, lehetett pillanat, mikor foguk kerítésén áthatolt efféle falat, s a vörösbor különös ízét is tudták az eperhez, a málnához, a fahéjhoz vagy a vaníliához hasonlítani

Hogyan választották ki a huszonöt meginvitált embert, hiszen csak Budapesten tízezrek élnek télen is az utcán? – kérdezte a sajtó egyik képviselője a Szeretetszolgálat utcafront részlegének vezetőjétől. „Az étteremben helyet foglalók között vannak otthonban lakók, és olyanok is, akik egész életüket az utcán töltik. Jó néhányan nem fogadták el a meghívást, mert szégyellik szegénységüket, és nem akartak a kamerák kereszttüzébe kerülni” – válaszolt a szervezet embere.

Különös. Szinte meghökkentő. Egyszer volna lehetőségük a gasztronómiával mint művészettel megismerkedni, egyszer léphetnének fel az étkek pompázatos találkozásának színpadára, egyszer hallhatnák a léleknek azt a muzsikáját, amit egy fényesen elköltött étkezés öröme vált ki, ehelyett inkább lassan és remegve játsszák tovább a büszkeségnek azt az ásatag melódiáját, amire régen, régen, régen süketnek kéne már lenniük, mégis hagyják elhatalmasodni zengését és zokogását a szívükben.

„Azért a víz az úr” – mondja, üzeni, nem sír, az ő szeme száraz, nézni akar vele, nézi is a velencei csillárt, az ezüst evőeszközt, maradék foga alatt vaddisznócafat. Reméli, hogy jövőre is eljut ide, nem fagy meg addig, melegíti ez a mély empátiával, a másik ember igényének messzemenő számbavételével adott ajándék, a konyakba áztatott aszalt szilvás vaddisznó terrin, hozzáteszem: konyakos szilvazselével.

• Kistotál

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges