Centauri

Nyomtatóbarát változat

Mint a láp, magába húz a tébolyító tántorgás, hovatovább azon tépelődöm én is: hogyan tovább. Máskor meg nem szűnik bennem a jégvesztett Arktisz szomorú látványa, a legjobb falattal is mások olyannyira hiányzó kenyerébe harapok, és a legjobb borral is egy kissé vért iszom, de most az én egocentrikus kérdésem, az én hogyan-továbbom nyeli el a kollektíva hovatovábbját. Hazudhatnám, hogy az ego sosem lehet akkora, hogy országok és földrészek komplex kérdéseit elnyelhesse, de nem: az erőtlen és opportunista Jónás – meghaladva önmagát – néha keresztben nyeli le a Leviatánt. Az egyén kérdései és a várható válaszok ugyanis se fontosságukban, se komplexitásukban nem maradnak el az úgynevezett nagy és közös kérdések mögött. Ráadásul a közös gyakran marad gazdátlanul, a közös gyakran senkié se. Helytelen ez, nem vitás, mégis, időnként szükséges, hogy az ego ne a generális kérdések csatamezőit, hanem a saját beltengereit járja. Navigare necesse est, igen, ott is, azaz itt, idebent is muszáj hajózni; hol tengert (hellén attitűddel vagy attikai hevülettel), máskor kissé tikkadtan, az esélytelenség megtévesztő nyugalmával kell átkelni a belső sivatagokon valahogy.

Hova tovább, hogyan tovább, merre, miként és minek? Miért vált ez ma gyakori és patológiás dilemmává? Teljesen mindegy, hogy útszélről mint stoppost vesznek fel, a törzshelyemen cimborákkal iszogatok, vagy mint szerzőt kérdeznek mailben, ez kerül elő úton-útfélen. Lehet-e változtatni? Lehetséges-e bármi, ami nem ez, amiben épp vagyok? Se szeri, se száma azoknak, akik úgy érzik, rossz időben vannak a legrosszabb helyen; nem ott élnek, ahol akarnak; nem azt csinálják, amit szívük szerint csinálnának. Látják a napsütötte oldalt, és az érem másik oldalát is, mégsem mennek át, mégsem fordítanak, és lassan, de biztosan köddé válik bennük a szomorúság – olyan köddé, ami nem száll fel többé. Nem túlzás, hogy ezek a jóemberek homokviharokkal és kozmoszokkal néznek szembe, amikor önmagukkal szembenéznek. És ha egyszer mindenkit arra biztatok, nyergeljen fel bátran, hiszen – ha jobban megnézzük – a világ egésze mégiscsak oázis, akkor miért találom magamat is egy ilyen Belső-Szaharában?

Hogyan keljünk át a Szahel-övezeteken? Legyenek ezek külső vagy belső sivatagok, felmerül az a költői kérdés, hogy ki a franc hordta össze ezt a rengeteg homokot? És mi végett? Némi jóindulattal feltételezhetem: itt, ahol most állunk, valaki valaha lídót akart, grandiózus szabad-strandot, de szemlátomást túlzásokba esett. Vagy félbehagyta csak ezt az elméretezett homokozót, aminek bennem Szahara, másokban Góbi vagy Kalahári a neve, és amiben ma tucatnyi jóravaló mór haldoklik. Mi pedig, akik nemcsak a bérelhető strandlabdát, hanem a kutat és a kiutat sem találjuk, mielőtt szomjan halna bennünk a tettvágy, az utolsó órában Exupéryre emlékezhetünk; arra a távoli társra, akit annak idején úgy kívánt a sivatag, akár egy férfi a nőt, és akit végül mégis a tenger nyelt el úgy, ahogyan csak egy nő nyelheti el a férfit.

                   A szerző honlapja: www.centauriweb.hu

• Kistotál

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges