solt

Nyomtatóbarát változat

A II. magyar hadsereg pusztulásának szörnyű falatját 50 év alatt sem sikerült megemésztenie ennek a társadalomnak. A Don melléki halottakat síri csönd övezte, s a sok borzongató titok homályos világába tartozott, hogy a kedves szomszéd öregúr sokféle nyavalyáját ott szerezte, a Don mellett, 1942–43 iszonyú telén. Öregemberek, korán megözvegyült asszonyok fogyatkozó serege várta, hogy egyszer elmondhassa azt a tengernyi szenvedést, ami ráméretett, s megkapja legalább azt az elégtételt, ami a szokások szerint a pergőtűzbe vitt katonának kijár.

Csakhogy nem sikerül. Nem sikerül elrendezni a Don-kanyart sehogy sem. A mélységes hallgatás évtizedei után évről évre, rendre politikai botrány kerekedik emléke nyomán. Igaz, lassan hozzászokunk, hogy a történelmi emlékezés napjaiból a békétlenség és gyűlölet ünnepe váljék. Március 15-e, október 23-a… De maradjunk a Don-kanyarnál.

A németekkel szembeni ellenállás útjára lépő, majd a kommunisták recski börtöntáborát megjárt Kéri Kálmán tábornoknak 1990 nyarán jutott az a szerep, hogy elsőként villantsa fel újra a gondolatot: a náci Németország oldalán a Szovjetunió ellen igazságos háborút folytatott a II. magyar hadsereg, hiszen a kommunizmus ellen harcolt.

Persze egy kis botrány kerekedett határon belül és kívül, s Csurkának alkalma volt hangolni (akkor még csak vasárnapi) kürtjét.

A tavalyi évfordulón a miniszterelnök beszélt. Elutasította Hitlert, politikai elődeit azok között kereste, akik igyekeztek távol tartani Magyarországot a hitleri Németországgal való azonosulástól, de a Don-kanyarhoz vezető politikát sorsnak s a háborút hősi helytállásnak nevezte, s a parancsot teljesítő magyar katona hősiességét ama szellemiség részének, amelyre ennek az országnak szüksége van. Antall József a kormánypárt egyazon nemzeti varázsköpenyét kívánta – nem először és nem utoljára – ráteríteni arra a szavazóra, aki Hitler keresztes háborújának, és arra, aki az antifasizmus hagyományának értékvilágában él. Az erő érdekében homályba burkolta azt, ami nem kibékíthető. Persze egy kis botrány kerekedett.

Idén a miniszterelnök nem beszélt. Talán ideje sem volt rá, hisz a Hadtörténeti Múzeumban tartott megemlékezés egybeesett az MDF népnemzeti körének gyűlésével. Beszélt helyette Boross belügyminiszter, Raffay Ernő honvédelmi államtitkár és Kéri tábornok. Raffay az „igazságos háború” vonalán nyomult tovább: a II. magyar hadsereg a világ legvéresebb diktatúrájával vette fel a harcot – mondotta –, bár kétségkívül sajnálatos, hogy a náci Németország oldalán. Boross belügyminiszter úr az idegenek elleni szent háború meghirdetésére találta alkalmasnak az eseményt: a doni áttörésről az jutott eszébe, hogy ez a kis nép kérlelhetetlenül kiűzi földjéről az idegent, remélhetőleg előbb-utóbb az idegen szellemet is. Kéri tábornok – ha jól értjük – ismét áttörést hajtott végre. A Don-kanyart félreérthetetlenül összekapcsolta a határrevízióval, s ezzel világossá tette azt, amit Antall József szívósan igyekszik elhomályosítani; amikor magyar hősiességről, áldozatról, II. világháborús szerepünkről van szó, igazából a határokról beszélünk.

Kis demokrácia leszünk Európa közepén, a szomszédokkal való szoros együttműködésre, érzékeny egyensúlyozásra ítélve, ha másért nem, az ott élő magyar kisebbségek létérdeke folytán – vagy a magyar nemzet állama, bármi áron. S a Don-kanyar falatját ez a társadalom alighanem azért nem tudja megemészteni még ma sem, a szabadság harmadik esztendejében, mert szorgosan dolgoznak a politikában azok is, akik nem kis demokráciát akarnak.

• Harmadik oldal