Olvasva a Beszélő atomenergiáról szóló írásait, eddig egy állítással értek maradéktalanul egyet. Azzal, amit F. T. említ cikkében, nevezetesen a szakemberek iránti bizalmatlanság okával, hogy a vitakérdések közül mellőzték az érdekeikbe nem illeszkedőket.
Csernobil iszonyata azzal a tanulsággal is szolgált, hogy Európa kormányai még egy ilyen méretű katasztrófa esetén is próbálják elbagatellizálni a következményeket.
A lapban indított vita igen sokrétű, egyidejűleg foglalkozik az atomerőmű nukleáris biztonságával, üzembiztonságával, környezeti hatásaival, gazdaságosságával, a radioaktív hulladékok kezelésével, az erőmű leszerelésével, sőt általános energiapolitikai kérdésekkel is.
A vita jelenlegi állásánál három kérdéskörben szeretnék állást foglalni.
1.
Nagyon időszerű és fontos feladatra vállalkozott Valkó János, amikor atomfizikusként szükségét érezte, hogy feltegye a kérdést: szükség van-e atomerőműre? Aktuálissá teszi a vizsgálódást, hogy szinte naponta olvashatunk új – vagy régi – energetikai elképzelésekről, és közte francia, kanadai, német vagy amerikai, előnyösnek mondott pénzügyi energiaexport hitelkonstrukcióba csomagolt magyarországi atomerőmű-létesítési ajánlatokról.
Az első kérdés, mondja Valkó, kell-e a következő 5-10 évben a meglévőnél több energia, szükség van-e egyáltalán új erőmű építésére.
A közelmúlt egymást kergető politikai eseményei csaknem elfeledtették, hogy a Kádár-korszak katasztrófa-beruházásainak legnagyobbikáról, a bős–nagymarosi vízlépcsőről még mindig nincs végleges döntés. Az utolsó napokban azonban mintha újból gyorsabb mozgásba lendültek volna az események. Ismert Duna-védők több napilaphoz is eljuttatták felhívásukat, melyben súlyos pénzügyi visszaélésekre hívták fel a figyelmet. Többek között a következőket állítják:
„A tények: sem dr.
Az atomenergiával kapcsolatban többnyire végletes nézeteket, elfogult véleményeket lehet hallani. A szakmai érvelések helyességéről nemcsak a közvélemény, de valószínűleg a döntéseket hozó testületek tagjai sem tudnak közvetlenül meggyőződni.
A nagy választási csatározások közepette szinte észrevétlen maradt, hogy a főhivatású zöld pártokból senki sem jutott be a parlamentbe. Igaz, más pártok jelöltjeként ott ülnek majd a főházban olyan régi, elkötelezett környezetvédők, mint mondjuk Rott Nándor a kereszténydemokratákról, Szeleczky Zoltán a Fórumtól vagy az ófalui „atoműző”, Wekler Ferenc, aki az SZDSZ-hez áll közel. Ott lesz majd a kisgazda Dragon Pál, a ’88-as „zöld csúcsesztendő” demonstrációinak legfőbb vezénylője. Lesznek tehát környezetbarátok az új parlamentben.
Az első lényege a következő: a kiáradó vizet a lehető legnagyobb területen kell szétteríteni, majd apadáskor gondoskodni kell arról, hogy a mederbe visszafolyhasson. Erre az alapelvre épült a középkori Magyarország vízgazdálkodása. A vizek szétvezetését egy kiterjedt „fokrendszer” oldotta meg. A fok mellékágszerű bemélyedés egy folyó árterén. Középkori okleveleink egy része, valamint a fokok elnevezései és elhelyezkedésük rendszeressége arra utal, hogy mesterséges csatornákról van szó, amelyek célja az áradó víz szétterítése, majd a levonuló ár nyomán visszavezetése volt a mederbe.
az Ember mértéke a Föld
a Föld mértéke az Ég
az Ég mértéke az Út
az Út mértéke meg csak úgy
adódik
tao te king 25
Karátson Gábor: Azért fordítottam így, mert az Útnak, a taonak tulajdonképpen nincs mértéke. De az emberben megjelenhet az Út, „csak úgy”. Ha az ember képes a tökéletes spontaneitásra.
Beszélő: Mi még, az Út legelején, semmiképp sem vagyunk képesek erre. Úgyhogy csak szép sorjában! Karátson Gábor, festőművész, író-, bölcselőféle.
Legyen-e metró Kelenföld és a Belváros között? Hogyan lehet olcsóbban egy gyorsvasúti hálózatot kiépíteni Budapesten? – Ezektől a kérdésekről a közelmúltban több alkalommal olvashattunk a Beszélőben, összekötve a világkiállítás közlekedésének kérdésével is. A kérdésekre adott válaszok és javaslatok zömét azonban szakmailag erősen vitathatónak látom.
Tisztázzuk az elveket!
A következő kérdéseket tartom szükségesnek feltétlenül tisztázni:
1. Hol indokolt metróvonalat, illetve gyorsvasúti vonalat építeni?
Miközben a választási főporondon újdonsült politikai titánjaink és gigászaink vetélkedtek szépséges Pannóniánk kegyeiért, a melléktereken már az érett demokráciákra oly jellemző szellemi dolce vita is jogait követeli.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 18 hét
9 év 43 hét
9 év 47 hét
9 év 47 hét
9 év 48 hét
9 év 49 hét
9 év 49 hét
9 év 51 hét
9 év 51 hét
9 év 52 hét