V. J. [Vajna János]

Vissza a főcikkhez →

Milosevics egyszer már meghátrált. A folytatódó tüntetés láttán menesztette a hatalom ellenfeleinek lejáratására alkalmazott tv-manipulátorokat. Aztán a szerb belügyminisztert. És miután a belgrádi lakosság a rendőrség és katonaság együttes fellépése után kóstolót kapott abból, amit a koszovói albánoknak állandóan tűrniük kell, szabadon engedte a letartóztatott tüntetőket, köztük fő ellenfelét, Vuk Draskovicsot.

De ez csak taktikai hátrálás volt. A történet azzal folytatódott, hogy az államelnökség elnöke, a szerb Jovics, összjátékban a hadügyminiszterrel, rendkívüli állapotot akart elrendelni, hogy letörje a szerb hegemóniával szembeni horvát ellenállást. A szerb–horvát konfliktus újabb kiélezése azt a célt is szolgálta volna, hogy ismét egyesítse a szerbeket, s hogy a Milosevics–Draskovics ellentét helyett ismét a szerb Milosevics és a horvát Tudjman ellentétét tolja a középpontba.

Az elnökségben azonban nem kapott többséget az ostromállapot terve. Jovics lemondott, mire Milosevics törvénytelennek minősítette az elnökséget, mert úgy látta, hogy a legfelső testület úgysem fogja jóváhagyni a szerb hegemónia kiterjesztését egész Jugoszláviára. A Milosevics diktatúrája elleni szerb ellenállás sem szűnt meg, s a tábornokok is ingadozni kezdtek. Arra gondoltak, hogy a tisztek ugyan szerbek, de a legénységet egész Jugoszlávia területéről hívják be. Azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy a külföld – főleg a hitelek dolgában hangadó Egyesült Államok – fontosnak tartja Jugoszlávia egységének megőrzését.

Miután a katonák lábhoz tették a fegyvert, jó esély van arra is, hogy a jugoszláv nemzetek közötti összecsapás elmarad. De semmi sem biztos, a helyzet óráról órára változhat.

• Külföld