Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

Az április elsejétől bevezetett drasztikus (200–300 százalékos) áremelések újból a román belpolitika előterébe állítják a gazdaság kérdéseit. A hatalom képviselői, főként a Petre Roman jobbkezeként számon tartott Adrian Severin reformügyi miniszter a hazai és a külföldi nyilvánosság előtt egyaránt azt hirdeti, hogy a román reform az összes kelet-európai reformok közül a leghatékonyabb: ha az árakat és a költségeket összhangba hozzák, valóságos verseny alakulhat ki.

Ám Severin úr és a nyugati pénzügyi világ képtelen fölmérni, mennyire súlyosak a román gazdaság szerkezeti fogyatékosságai. Nem csupán arról van szó, hogy a román ipar hatalmas hányada egy paranoiás elme szörnyszüleménye, hanem arról is, hogy átalakításához az ország már régen nem rendelkezik a szükséges erőforrásokkal. A román munkaerő szakképzettsége, munkaerkölcse ráadásul merőben különbözik attól, amelyre a nyugati szakemberek árliberalizálási javaslataikat alapozzák. A személyi állomány összetétele, az egyes szakembereknek a gazdaságirányítás különböző szintjein elfoglalt pozíciója teljesen esetleges, hiszen nem elsődlegesen gazdasági-műszaki szempontok alapján alakították ki.

Az országot nyilvánvalóan csak a nyugati segítség, kölcsönök, illetve beruházások lennének képesek gazdaságilag talpra állítani. A világbank az árliberalizálás engedelmes megvalósítása fejében támogatást ígér, azt azonban sem a világbank, sem Severinék nem mérik fel, hogy az árak liberalizálása mekkora terheket ró a bérből és fizetésből élők rétegeire. Az a pénzmennyiség ugyanis, mely az utóbbi időben a lakosságnál felhalmozódott, s melyre közgazdászaink – elvben helyes – következtetései épülnek, közelről sem a bérből és fizetésből élők zsebébe vándorolt, így az árliberalizálás sem alkalmas ennek az összegnek az elvonására.

Miniszterelnökünk szociális védőhálóról beszél, de a tv-ben folyó propagandakampány során, melynek keretében estéről estére miniszterek válaszolnak a „hallgatók kérdéseire”, a létminimum fogalma fel se merül. Az árak növekedését pedig maguknak a vállalatoknak kell a bérek emelése révén kompenzálniuk. A vállalatok túlnyomó többsége azonban a jelenlegi fizetéseket sem képes kifizetni. Csőd fenyegetheti az újonnan született magánvállalkozások túlnyomó többségét is, hiszen a költségek (a nyersanyagárak, adóztatás, béremelés) halmozódását az esetek többségében nem lehetnek képesek elviselni. A nagyvállalatok esetében is várható, hogy képtelenek lesznek a kormány által oly nagylelkűen „nyújtott” kompenzációk kifizetésére, ami a fizetőképes kereslet katasztrofális csökkenéséhez vezethet. A következmények nagy valószínűséggel megjósolhatóak: a növekvő szociális feszültségek miatt a politikailag frusztrált, nemzeti önérzetében – a gazdaság sikertelensége által is – megalázott tömegek elkerülhetetlenül kétségbeesett kormányellenes akciókba menekülnek.

(Sepsiszentgyörgy)

• Külföld