Balla D. Károly

Nyomtatóbarát változat

Az önállósulási törekvések nem új keletűek: a régió hallgatásra ítélt magyarságának egy „forrófejű” csoportja 1956-ban, a forradalom hírein felbuzdulva azonnal röplapokat kezdett terjeszteni Kárpátalján, s követeléseik közt első helyen szerepek az önállóság kérdése. Azonnal reagáltak a hatóságok is: az öt fiatalkorú szervező nyomban javító-nevelő táborban találta magát. Nem volt „megértőbb” a nem hivatalos álláspont sem: egyik tanárunk például folyton azzal érvelt, hogy a magyarságot már puszta számaránya folytán sem illeti meg az autonómia.

Etnikai rezervátum vagy igazi autonómia?

1988-ban határozta el újra néhány elszánt értelmiségi, hogy a peresztrojkát kihasználva beadványt fogalmaz a legfelsőbb tanácsi és pártszervekhez. Ám a Kárpátaljai Magyar Autonóm Körzet megalakításának tervét a hivatalos körök egyelőre nem tartották időszerűnek, s amint kitudódott a szervezkedés híre, azonnal fenyegetésekkel válaszoltak. 1989 nyarán az SZKP közreadta az új nemzetiségi politika tervezetét, mely szerint esetleg autonóm státuszért folyamodhatnak azok a szovjet nemzetiségek is, amelyeknek ez idáig erre nem volt joga. A kárpátaljaiak menten vérszemet kaptak. A csaknem féléves bojkott után bejegyzett Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége beregszászi szervezetének vezetői azonnal bejelentik, hogy kezdeményezik egy magyar autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal.

A bejelentés óriási vitát vált ki a sajtóban. Hogy miért? Beregszász az egyetlen magyar többségű járás, a többiben és a nagyobb városokban a magyarok kisebbségben élnek, így ezek teljes egészükben nem csatlakozhatnának a magyar körzethez: ezzel a magyarság csaknem 30 százaléka többszörös kirekesztettségre lenne kárhoztatva.

Sok kétely merül fel azzal kapcsolatban is, hogy egyáltalán milyen önállóságot, mekkora önrendelkezési jogot biztosíthatna a magyarságnak egy ilyen területi formáció? Sokak szerint semmilyent, hisz a Szovjetunióban működő más autonóm körzetek sem nyújtanak semmiféle önállóságot az ott élő kisebbségnek. Emiatt aztán sokan újabb szemfényvesztésnek tartják az egész autonómiásdit, elvetik a „nemzetiségi szekértábor” lehetőségét, s úgy vélik, a jogállamiság lehetne az egyetlen garancia a magyarság érvényesülésére, nem pedig az efféle kétes hírű „etnikai rezervátum”.

Illúzió vagy reális terv?

Ekkor, 1989 őszén azonban még az autonómiapártiak vannak többen, s a KMKSZ választmánya a Beregszász központú autonóm központ létrehozása mellett foglalt állást, hangsúlyozva, hogy az e körzeten kívül rekedők számára is biztosítandók az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok. Ám nem sokkal később – derült égből villámcsapás – kiderül, hogy az Ukrán SZSZK alkotmánya nem ad módot autonóm körzetek vagy járások létrehozására.

A KMKSZ ennek ellenére kidolgozta a maga autonómiatervezetét, amely alapvetően különbözik minden korábbi állásfoglalástól. Legfőképp abban, hogy míg eddig csupán területi autonómiáról volt szó, most a személyi elvű, azaz személyes döntésen alapuló autonómia lehetősége került előtérbe, s ennek mechanizmusát dolgozza ki a dokumentum most közzétett fejezete is. Közben azonban leszögezi, hogy a Kárpátaljai Magyar Autonómiának vegyes elvűnek kell lennie: ez mind az egy tömbben és többségben, mind a kisebbségben vagy szétszórtan élő kárpátaljaiak számára elfogadható lenne. A dokumentumot nem véletlenül minősítettem európai színvonalúnak. Tézisei az európai kisebbségek hasonló nyilatkozataira, a nemzetközi jog idevonatkozó passzusaira épülnek, ami megóvja a szűk látókörű provincializmus veszélyétől. Belső logikája a KMA majdani struktúrájából, a „technikai” kiépítése során felmerülő problémákból indul ki, ezért is tisztázza a nemzetiségi kataszter összeállításának, a nemzetiség meghatározásának távolról sem egyértelmű alapelveit. A tervezet mindamellett rendkívül rugalmasan alkalmazkodik a jelen politikai realitásaihoz is: számot vet azzal, hogy a létrehozandó magyar önkormányzat még jó ideig kénytelen lesz a szovjetrendszer elvei szerint működő struktúrákhoz igazodni.

Felértékelődő önállóság

A Kárpátaljai Magyarok Autonómiájának létrehozását célul tűző tervezet a Birodalom e válságos periódusában még inkább felértékelődik: a kárpátaljai magyarságnak ugyanis föl kell készülnie minden eshetőségre. Ha az autonómia intézményrendszere kiépülhetne – legalább részben – még mielőtt az egyre határozottabban érzékelhető diktatórikus (katonai?) visszarendeződés végképp megtörténne, akkor az autonóm keretek az itt élők számára is bizonyos védettséget biztosíthatnának a keményebb körülmények közepette is. Ha pedig mégis a demokratikus erők kerekednének felül, a vidék magyarságának máris kész „algoritmus” lenne a kezében arra, hogyan rendezzék be Kárpátalja életét. Végezetül: ha az Unió mégis széthullana, s Kárpátalja más állam – Ukrajna vagy a környező országok valamelyike – kötelékébe kerülne, az itteni magyarság szervezetten, saját intézményrendszer és önálló cselekvési képesség birtokában nézne az új kihívások elébe.

S talán ez fennmaradásának egyetlen záloga.

(Ungvár)

• Külföld