Sonja Licht

Nyomtatóbarát változat

Jeszenszky úr a Belgrádba eljutó hírek szerint azt állította, hogy Magyarország nem szállított Horvátországnak fegyvert. Aztán mégis bevallotta a fegyvereladás tényét, s tudomásunk szerint úgy nyilatkozott, hogy az egész ügy nem is fontos… Valóban nem fontos?

Erre a kérdésre csak akkor tudunk válaszolni, ha egy pillantást vetünk a Jugoszláviában élő nemzetiségi konfliktusok természetére. A horvátok és szlovének, szerbek és albánok egyaránt a „másik” nemzetet hibáztatják a saját gazdasági stb. helyzetük alakulása miatt, s mindannyian úgy vélik, csak a „jugoszláv” államalakulat nélkül, önálló államként tudnának Európához felzárkózni. A föderáció és konföderáció között igen nehéz a választás: a föderáció csak kiforrott demokratikus intézmények mellett lenne vonzó alternatíva, a konföderáció kialakítását viszont az teszi nehézzé, hogy olyan területen, ahol a nemzetiségek vegyesen élnek, ahol nincsenek világos etnikai határok, háború nélkül igen nehéz a területi kérdést eldönteni. Ezt bizonyítják az elmúlt hetek eseményei is. A jugoszláv hadsereg – Jugoszlávia sajátosságai révén (valódi forradalom 1945-ben, szakítás Sztálinnal, el nem kötelezett státusz stb.) – sokkal nagyobb legitimitással rendelkezik, mint a Varsói Szerződés többi tagállamának hadserege, ugyanakkor sokkal kevésbé hajlandó privilegizált helyzetéről lemondani. Sajátos módon az emberek ma sokkal kevésbé idegenkednek a katonai uralomtól, hiszen ennek alternatívája nem egyéb, mint egy kiszámíthatatlan következményekkel járó vallási-etnikai természetű polgárháború. Ez az elkülönült helyzet megfelelő talaj volt a hadsereg számára ahhoz, hogy megalakítsa saját politikai pártját. Az új Jugoszláv Kommunista Párt Szerbiában erős támogatásra talált: elsősorban a horvát paramilitáris erők lefegyverzésének eszközét látták benne, amit azért tartottak egyre sürgetőbb feladatnak, mert egyre veszélyesebbnek vélték a Horvátországban élő 600000 szerb helyzetét. Ezt akár még reális megfontolásnak is tekinthetnénk, hiszen egy államhatalom esetében méltánylandó az a törekvés, ha kontrollálni akarja az országban lévő fegyverek mennyiségét (Jugoszláviában az emberek fegyvert vásárolnak, és egyre-másra állítják fel a paramilitáris szervezeteket). Fel kell azonban tennünk a kérdést, a jugoszláv elnök miért éppen a köztársaságok újonnan megválasztott vezetőivel tartandó tárgyalásai előtt hirdette ki a fegyverbeszolgáltatási ultimátumot? Mert a fegyverek mennyisége elérte a kritikus határt? Vagy a hadsereg és néhány más politikai erő ezt a pillanatot tartotta megfelelőnek arra, hogy megállítsa a demokratizálási folyamatot? Nem tudni, az mindenesetre tény, hogy egy ultimátum aligha hárítja el a polgárháborús veszélyt. Sőt csak további dezintegráció felé vezet. Hiszen a hadseregnek inkább áll érdekében a kommunista restauráció, mint a demokrácia megteremtése. De térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: valóban lényegtelen, hogy Magyarország adott-e el fegyvereket Horvátországnak vagy Jugoszlávia más tagállamának. Véleményem szerint a szomszéd országoknak, az ENSZ-nek, az európai intézményeknek egyaránt az a feladata, hogy a szemben álló jugoszláviai feleket kibékítsék. Nem csupán azért, mert egy háború véget vetne az ország demokratizálódásának, hanem mert ez a háború nem maradna meg a jugoszláv államhatárok között: elkerülhetetlenül balkáni háborúvá terebélyesedne, veszélybe sodorná az egész régiót. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ezen a területen már tört ki világháború, s arról nem is beszélve, hogy egy ilyen felelőtlen fegyvereladási akció mekkora direkt veszélyt jelent a jugoszláviai magyarság kisebbségi státusára nézve.

(Belgrád)

• Belföld