Bányai, Bíró, Saszet

Nyomtatóbarát változat

Amikor a román kormány megvonta az állami szubvenciót a kereskedelemtől, a gyógyszeripartól, az energetikai szektortól, mindenki belátta, hogy enélkül a – nemzetközi pénzintézetek sürgetésére hozott – drasztikus intézkedés nélkül piacgazdaságról szó sem lehet. Végrehajtásának módját azonban már sokan és joggal kérdőjelezik meg.

Vacariou miniszterelnök öncélú gazdaságpolitikája ugyanis hemzseg az ellentmondásoktól. A fő baj az, hogy a szubvenciók megvonása nem teljes – a veszteséges ipari mamutokat a továbbiakban is támogatni óhajtják. Azokról a gyáróriásokról van szó, melyeket – bőséges nyugati támogatásokból – leginkább arra a célra létesítettek, hogy a lakosság óriási tömegeit az ország egyik tartományából a másikba telepíthessék, ily módon változtatva meg az etnikai arányokat.

1933 vagy 1993?

A Romania Libera című ellenzéki napilap adatai szerint az ország életszínvonala még a két világháború közti gazdasági világválság katasztrófaévéhez, 1933-hoz viszonyítva is csökkent.

A kormány azt ígérte, hogy a május eleji áremeléseket teljes egészében kompenzálni fogja. A kompenzációkat azonban olyan fogyasztói „átlagok”-ra alapozza, melyek nem csupán az 1933-as szinthez, hanem az 1992-es szinthez viszonyítva is további csökkenést jelentenének. A „kompenzálandó” átlag kenyérből például 1,3 kg-mal, zöldségből 2,3 kg-mal kisebb az 1992-es év átlagánál.

Egy kétszoba-konyhás, kertes házban élő nyugdíjas házaspár – kompenzációval 32 500 lejre növekedett – nyugdíjából a fűtés, a villany, a butángáz, a kenyér, a tej elvisz 30 500-at. A fennmaradó 2000-ből kell a többi költséget fedezni. Egy kg hús ára azonban 3000 lej, a gyógyszerekről nem is beszélve, melyek ára, főként a külföldieké, szintén többezres nagyságrendű.

Az energiahordozók árainak emelkedése a nemzetgazdaság minden ágát érinti. A Pénzügyminisztérium 25-30 százalékos átlagos áremelkedéseket jósolt, a vasúti köz- és áruszállítás tarifái azonban máris 60 százalékkal, a közúti szállításéi 100 százalékkal növekedtek.

Az árak emelkedése nagyobbrészt nem a reális gazdasági szükségletek kielégítésére, hanem a gazdaság diszfunkcióinak elfedésére szolgál. Nemrég például – úgymond saját kérésére – felmentették az áramszolgáltatást monopolizáló RENEL mamutvállalat igazgatóját, mert „az energia árát túlságosan fölpumpálta”, s ezzel a nemzetgazdaságban láncreakciószerű fizetésképtelenséget (általánosult sorban állást) idézett elő. Az igazgató szerint a vállalat árai azért „duzzadtak”, mert a kimerült államháztartás helyett a vállalatnak kell finanszíroznia a cernavodai atomerőmű beruházási és előkészítési költségeinek jelentős részét is.

Harmadik út nincs

A Vacaroiu-féle liberalizálásból az állami szektor nyerhet csupán, a magánszektor súlyosan károsodhat. A külföldi pénzügyi intézmények (FMI, BERD) nem alaptalanul aggódnak a Vacaroiu-reform következményei miatt. Vacaroiu elődje, Stolojan, hivatalnok volt: hasonló intézkedéseket ő is hozott – bejelentéseit azonban arrogancia, mentegetőzés, ígérgetések nélkül adagolta. Vacaroiu miniszterelnök azonban kishivatalnok. Mentalitása a ’89 előtti könyvelő mentalitása. A lakosságot annak nézi, ami 1989 előtt volt: gazdasági-politikai kultúra nélküli, manipulálható – és mindenkor hiszékeny és engedelmes –, arc nélküli tömegnek. Azt bizonygatja, hogy bár az áremelés körülbelül nyolcszoros, a nyugdíjak és fizetések indexálása azonban az átlagfizetések alig egyharmadát teszi majd ki, az életszínvonal nemhogy csökkenne, hanem három százalékkal még növekedni is fog!

Ő csak tudja, hisz „tudományosan” kiszámította. Minden harmadik mondatában emlékezteti a lakosságot arra, hogy ő „specialista”: bonyolult kimutatásaiban sosem szerepel az „egy főre, egy családra eső” kifejezés. Annál gyakoribb a 2,5 család, 3,8 gyerekkel.

Az ellenzék nehéz helyzetbe került: amennyiben a szakszervezetek oldalára áll, és tiltakozik a szubvenciók megvonása miatt, reformellenes, populista színben tűnhet fel. A szakszervezeti vezetők becsületesebbje ugyanezzel a dilemmával szembesül. A munkások egy része apatikus, a többi háborog az áremelések ellen, a gazdaságpolitika elméleti oldala azonban vajmi kevéssé érdekli őket. Tudatosan avagy kevésbé tudatosan reformellenesek tehát. A populista propaganda – jó érzékkel – éppen ezt a réteget célozta meg.

A román politikai élet egyik pikantériája, hogy a jobboldali pártok ezúttal támogatták a szakszervezeti megmozdulásokat, az ún. szociáldemokraták pedig támadták, a hírhedt Nagy-Románia Párt (PRM) pedig egyszerűen lenemzetárulózta őket. Amit természetesen nem tett meg a bányászszakszervezetekkel a bukaresti bányászorgiák után.

Az általános sztrájkkal fenyegetőző szakszervezeteknek végül sikerült a kormánnyal 30 000 lejes garantált minimálbérben és 70 000 lejes – átlagbérre számolt – béralapban kiegyezni. Ez a kiegyezés azonban a szakszervezeteket gyakorlatilag feloldhatatlan dilemma elé állította: a követelt átlagbért a legtöbb helyen csak elbocsátásokkal lehet biztosítani. Harmadik út nincs…

Fő a hűség

Ilyen háttér előtt zajlott a nyár elején a költségvetési vita a parlamentben. A kormánypárt (FDSN) monolitegységére vall, hogy a két legszegényebb minisztérium – az egészségügyi, illetve az ifjúsági és sportminisztérium – nem kért nagyobb támogatást, elvégre a párt érdeke a takarékoskodás. A hadsereg költségvetése is szerény, ám növelését épp a kormánypárt szavazta le. Különösen a Nagy-Románia Párt magatartása keltett figyelmet: legkevesebb kétnaponta bejelenti, hogy veszélyben Erdély, Romániára minden oldalról vérszomjas fenevadak lesnek, ennek ellenére a PRM is a hadsereg büdzséjének a bővítése ellen szavazott.

A legnagyobb vihart az a törvénytervezet kavarta, amely hármas hatalmat biztosítana a kormánynak: a Pénzügyminisztérium egyszerre, egy jogi személyben lesz hitelező, bírósági instancia és végrehajtó. Frunda György RMDSZ-képviselő élesen tiltakozott az államot ily teljhatalommal felruházó cikkely ellen. Meg is kapta a magáét Mircea Ciumara parasztpárti képviselőtől, aki ugyan szintén az ellenzéki padsorban ül (sőt igen nagy szaktekintélynek örvendő közgazdász), mégis a törvény mellett foglalt állást: „Számomra az állam megmaradása a legfontosabb – mondta. – Frunda úr támogassa csak azt az államot, amelyiket akarja, én a román államot támogatom.” Majd következett a döntő érv: „Most mindenekelőtt a Románia iránti hűség számít.”

(Sepsiszentgyörgy–Kolozsvár)

• Külföld