Kovács Miklós

Nyomtatóbarát változat

„Harc” a szigetekért

Moszkva a szigetországnál jobb partnert nem találhat ahhoz, hogy felébressze „Csipkerózsika-álmából” Szibériát, Szahalint és Kamcsatkát. Tokióban nem titkolják: készek az ilyen együttműködésre, de nem tekintik kegynek, hogy a japán beruházókat beengedjék szovjet területekre. Japán elsősorban politikai gesztust vár Moszkvától cserében. Vagyis a Szovjetuniónak vissza kell adnia a Kurili-szigeteket, azt a négy csendes-óceáni szigetet, amelyet a Vörös Hadsereg a II. világháború végén foglalt el, s ezt az állapotot azután a két ország fegyverszüneti szerződésében is rögzítette. Az elmúlt csaknem fél évszázad során nem volt olyan fontosabb, a kétoldalú kapcsolatokat érintő tárgyalás, ahol a japán fél tárgyalópartnere tudomására ne hozta volna: a jelenlegi állapotot legfeljebb ideiglenesen tudomásul veszi, de nem fogadja el.

A szigetek kérdése miatt a békeszerződés a két ország között egyelőre elérhetetlen álom, és komoly akadály az intenzívebb gazdasági együttműködés útjában. Pedig erre Japánnak is igen nagy szüksége lenne. A szigetország energiahordozók terén ugyanis teljesen kiszolgáltatott, ráadásul olaját túlnyomórészt a politikailag labilis Közel-Keletről importálja.

A kölcsönös érdekek felismerésére utal, hogy Sevardnadze szovjet külügyminiszter szeptemberi tokiói útján már célzott rá: az összesen 15 ezer négyzetkilométernyi területű szigetcsoport kérdése nem tabu többé a kétoldalú tárgyalásokon. De igazi meglepetésül az szolgált, amikor a Moszkvában járt japán kormánypárti küldöttséggel tudatták: „magasabb helyeken” is jóváhagyták azt az elképzelést, miszerint a Szovjetunió a visszakövetelt négy sziget közül kettőt átad Japánnak. Persze nem azonnali átadásról lenne szó; a japán fennhatóságot öt év alatt állítanák helyre a két szigeten. (A szigetcsoporthoz tartozó Sikotan és Habomai visszaadását már 1956-ban is felajánlotta a Szovjetunió, s erről akkor a két ország nyilatkozatot tett közzé erről, amelyet Nyikita Hruscsov is aláírta, amiről most a TASZSZ-közlemény is említést tett.)

Az első lelkes japán reagálásokat Kaifu Tosiki kormányfő csillapította, s az eddigiek alapján nem alaptalanul. Tokió berzenkedett: miért csak két szigetet emleget Moszkva? A japán külügyi szóvivő sietett leszögezni: Japán mind a négy szigethez ragaszkodik. A két ország viszonyát ismerők ennek ellenére is nagyon erősen valószínűsítik: a szigetek kérdésében előbb-utóbb kölcsönös engedmények lehetségesek.

Szöul–Moszkva egyenesben?

Szeptember utolsó napján New Yorkban a diplomáciai kapcsolatok felvételével kedvezően zárult le a szovjet–dél-koreai viszonyt normalizáló folyamat. A két ország között az olvadás már a szöuli olimpia után megindult, s másfél esztendeje „hivatalos” gazdasági kapcsolatok is léteznek. (Szöulban 1989 elején nyitották meg a Szovjetunió kereskedelmi kirendeltségét, a magyar és a jugoszláv után a harmadikat a kelet-európai országok hasonló intézményeinek sorában.)

Phenjan már a szöuli szovjet kereskedelmi kirendeltség létét is meglehetősen nehezen emésztette meg. A „déli kapcsolat” továbbépítésénél ezért Moszkvának tekintettel kellett lennie szövetségese érzékenységére, ugyanakkor tartania kellett attól, hogy a hosszas tépelődés esetleg jóvátehetetlenül szétrombolhatja a Dél-Koreával szépen megindult és egyre terebélyesebbé váló gazdasági kapcsolatokat. Ezért szovjet részről minden oldalról „körüludvarolták” Phenjant, hogy ne nehezítse túlságosan a politikai kapcsolatok magasabb szintre emelését Szöullal. A szovjet külügyminiszter phenjani látogatása során egyértelművé tették: bármi legyen is a phenjani válasz, kezet nyújtanak Szöulnak.

Az észak-koreai vezetők ezzel tisztában is voltak, emiatt a Szovjetunióra zúdított dühkitörések a korábbiaknál csendesebbek voltak, bár egyes lapok továbbra is vádolták a „nagy testvért”, hogy dollármilliárdos üzletek reményében elárulta szövetségesét. E dörgedelem azonban elsősorban a hazai közvéleménynek szólt. Kim Ir Szen mindenesetre megelőlegezte a rosszallást, s nem fogadta a szovjet külügyminisztert.

Szöul valóban várhatóan 3 milliárd dolláros (!) hitelt nyújt Moszkvának. Valószínűnek látszik, hogy Gorbacsov jövő tavasszal – tokiói útjával összehangolva – ellátogat Szöulba. Amennyiben erre a látogatásra sor kerül, a szovjet vezető feltétlen megáll Phenjanban is, hiszen Moszkva még mindig kínosan ügyel az egyensúlyra; ezzel is hozzájárulhat a két állam kapcsolatainak javításához, esetleg az újraegyesítéshez.

Érdekes „kísérőzenéje” volt a szovjet–dél-koreai párbeszédnek Kim Ir Szen szupertitkos kínai látogatása, amivel Phenjan elsősorban azt akarta elérni, hogy megállítsa országának politikai-diplomáciai leértékelődését. A határ menti megbeszélés tárgya nem ismeretes, annyi bizonyos, hogy a kínai vezetők már korábban is nagyobb rugalmasságot tanácsoltak szövetségesüknek.

Olvadás Tokió és Phenjan között is

Már Szöul és Moszkva kapcsolatfelvétele is része volt a dél-koreai vezetőség által erőteljesen szorgalmazott „keresztező elismerésnek”. A szöuli vezetőségnek ez a külpolitikai programja annyit jelent, hogy a koreai egység külső feltételeként a Szovjetunió és Kína Dél-Koreával, míg az Egyesült Államok és Japán a Koreai NDK-val létesítsen hivatalos, lehetőleg diplomáciai kapcsolatokat.

E „kereszttűz” újabb fejezeteként szeptember végén Phenjanban járt a japán kormány küldöttsége, amelynek sikerült elérnie, hogy az észak-koreai hatóságok szabadon engedjenek két japán tengerészt, akiket immár hét éve tartottak fogva Észak-Koreában kémkedés vádjával. Kim Ir Szen a japán küldöttséget fogadva szorgalmazta közvetlen légi járatok indítását Szöul és Peking között. A „hivatalos” jelzőt kapott tárgyalásokon szóba került a háborús kártérítés ügye is.

E reményteljes diplomáciai mozgásoknak része a két Korea miniszterelnökének második phenjani találkozója is. A megbeszélések ezúttal sem voltak eredményesebbek, mint egy hónappal korábban Szöulban. Egyetértés mutatkozott abban, hogy külön kell „kezelni” a politikai, a katonai és a „humanitárius” témákat. Eddig is köztudott volt, hogy Dél-Korea inkább a „polgári” ügyeket (pl. családegyesítés) helyezi előtérbe, míg Észak-Korea a katonai szembenállást csökkentő lépéseket sürget. Manapság Szöul több rugalmasságot mutat, s Phenjannak ugyancsak igyekeznie kell, ha részesülni akar az egyre biztatóbb s egyre konkrétabb eredményeket ígérő távol-keleti együttműködés áldásaiból.

Mint a hétvégi lapok hírül adták, Göncz Árpád épp a hét közepén indul hivatalos látogatásra a Távol-Keletre. A kiadott közlemény szerint útja során e „négyoldalú háromszög” két pontját: Japánt és a Koreai Köztársaságot érinti.

• Külföld