bauer

Nyomtatóbarát változat

Bennünket, szabad demokrata szakértőket nem lepett meg a Gazdaságkutató Intézet jelentése. Mi eddig is tudtuk, hogy az ország kritikus gazdasági helyzetben van, és a tavaszi választási kampány során meg is mertük mondani ezt a választóknak. „Gazdasági és szociális választási programunkban” megmondtuk: „…a négy évtizedes állampárti-tervgazdasági berendezkedés nyomán a magyar gazdaság olyan súlyos bajoktól terhes, hogy a megújuláshoz a termelési és kereskedelmi szerkezet mélyreható átalakulására van szükség. Ez időigényes folyamat, és leépítéssel, veszteségekkel is jár. Egy megújult vezetés, egy, a társadalom bizalmát élvező új kormány sem vezetheti ki az országot a válságból – számottevő nyugati segítséget feltételezve sem – további áldozatvállalás, további »szűk esztendők« nélkül.” Azt is meg mertük mondani: „A gazdaságpolitika – az új kormány gazdaságpolitikája – ezért nehéz választás előtt áll: melyik ujjunkba harapjunk? Mit tekintsünk a mindenekelőtt orvoslandó bajnak, amely kedvéért más bajokat átmenetileg tudomásul veszünk, sőt időleges súlyosbodásukat sem zárjuk ki?” Talán e könyörtelen szókimondásnak is köszönhettük, hogy nem nyertük meg a választásokat, s ellenzékbe szorulva tenni nem nyílott lehetőségünk.

A mai kormánypártok választási és választás előtti propagandája mást mondott a közönségnek. A választási kampányban azzal bíztattak: ne higgyünk a kishitűeknek. A májusi kormányprogramban azt hangsúlyozták: a radikális, ám megrázkódtatással járó átmenet helyett a kormány biztosítani tudja a fokozatos, de megrázkódtatások nélküli átállást. A miniszterelnök még minap, a Sportcsarnokban mondott választási beszédében is hitet, bizakodást javallott, s azok ellen kelt ki, akik pesszimizmust keltenek, kételyt támasztanak. Nehéz ma megítélni: vajon az MDF vezetői nem tudták, hogy az ország kialakult helyzetében a megrázkódtatásmentes átalakulásnak nincs realitása, vagy nem merték bevallani sem maguknak, sem a közvéleménynek, hogy milyen nehézségekre, konfliktusokra kell felkészülni. Valószínűleg mindkettő igaz: a politikusok nem tudtak szembenézni a gazdasági helyzet realitásával, a melléjük szegődött gazdasági szakemberek pedig nem merték felhívni arra a figyelmüket. Amiket most mint új tényezőket említenek, azok közül a legfontosabb: a KGST összeomlása, a Szovjetunióval folytatott kereskedelem összezsugorodása, az energiaszállítások akadozása olyasmi, amit hosszú évek óta megjósoltunk, s az NDK eltűnésére is lehetett már tavasszal számítani. A kuvaiti konfliktus következményei persze nem voltak előre jelezhetők, de a kormány már a Kuvait előtti hetekben sem tudott 1991-re konzisztens gazdasági tervet összeállítani. Végül is a lényeg az, hogy kormányra kerülésük óta semmi érdemlegeset nem tettek a válság további súlyosbodásának elhárítására. Mint az ma már közhely, nem tudtak gazdasági programot összeállítani, nem tettek semmit az infláció megfékezésére, hónapokig nem mertek szembefordulni a kisgazda-földprogrammal, nem tettek érdemi lépéseket a privatizáció terén. A Gazdaságkutató Intézet is rámutat: a válságban a külső tényezők mellett az is szerepet játszik, hogy „a kormányzat magatartása … nem előre látható”, „a gazdaságpolitika egyelőre diffúz, széteső”, „az ígéretek együtt… betarthatatlanok”, „a gazdaság ismét túlpolitizálódik, átmenetileg elnyert autonómiája újra szűkül”.

Az újságok úgy ismertették a jelentést: a Gazdaságkutató Intézet szerint 1991 lesz a válság mélypontja. Valójában a jelentés óvatosabban fogalmaz: a válság eddigi mélypontját várja 1991-re. Azt – a kormány ígéreteitől, Für Lajos legutóbbi választási beszédétől eltérően – nem ígéri, hogy 1992-től bekövetkezik a fordulat. Amíg nincs olyan kormány, amely tud is, mer is és tesz is, erre nincs is semmi alap.

• Belföld