–lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Budapest úttörő XIII. kerülete után tavaly (1989–90 telén) a IX. és a IV. is megkezdte az úgynevezett önkényes lakásfoglalók módszeres kilakoltatását. A jogállam megteremtése ugyanis nem 1990. május 2-án kezdődött. Hamarabb: amikor az állam- és párthatalom már nem tudott annyi húst adni a dolgozóknak, mint a kádári béke fénykorában. Ám mire kezdték törvények felváltani a titkos és nyilvános rendeleteket, töredékére zsugorodott a lakásépítés.

Az utcára pakolást a a IX. és a IV. kerületi lakásosztályok aktahalmazainak rendezése előzte meg. Válogatás nélkül estek néhány végrehajtás alá hetes, hónapos „önkényesek” és évek óta ott élők, a „lelépési” pénzt nem elég titokban lefizető vásárlók és lakatleverők, lakbért és villanyszámlát nem fizetők. A rendcsinálási akcióknak nem volt komoly foganatja, a kilakoltatottak nagy része újabb lakásokat foglalt el, más megoldás híján. A hatósági eljárás elsöprő többségének áldozatai cigány családok voltak, az önkényesen elfoglalt lakások pedig lerobbant, szanálásra ítélt lukak. Az új önkormányzatok folytatták az elődök gyakorlatát.

A IX. kerület nemcsak a régi tanács kilakoltatási határozatait hajtotta végre, hanem maga is hozott mintegy tucatnyi kilakoltatási határozatot, a XIV. kerület heti négy utcára lakoltatással tisztogat, de menet közben akár határozat nélkül is foganatosítja a kipakolást. A IV. kerület – követve a IX. kerületi tanács tavalyi újítását – lebontotta a tetőt az „önkényesek” feje fölül. Így két legyet ütött egy csapásra: nemcsak bentlévőket kényszerítette az utcára, hanem meg is akadályozta az újabb beköltözést.

A szocialista lakásépítés még a magánlakás-építkezést hozzászámítva is gyors lábú Akhilleusznak bizonyult: sehogy sem tudta utolérni a kereslet teknősbékáját. Az elszegényedett állam viszont már egyáltalán nem épít, s a magas hitelkamatok szorításában a lakosságnak csak egyre szűkülő rétege építkezhet. A lakásbirtoklás még elevenebb érdekeket mozgósít, mint a földtulajdon, ha nem is tűzték zászlójukra a pártok. A kisgazda szónokok rezegtetik a magyar nép lelkének húrjait a termőföld mítoszával, de mi az ahhoz képest, amit az otthonról, a lakásról elmondunk és gondolunk? A lakás jelenti birtokon belüliségünket vagy várományosi státusunkat. Mindent. A falakkal övezett otthont, a szomszédságot, a környéket, a városrészt, amit a nemkívánatos beszivárgók is fenyegetnek. A beszivárgók puszta jelenlétükkel is szegényítik a régi birtokost, akkor is, ha egyetlen fillért sem vesznek el. Építsünk hát eléjük falakat érzelmekből, rémtörténetekből, morális érvekből. S végső érvként hivatkozhatunk a jogállamra, amit választottunk. Meg a hamisítatlanul kádári lakásrendeletre, amelyet a tervgazdaságnak a piaci kísértések fölött aratott győzelmét ünneplő 1975-ös évben hoztak.

Szeretném leszögezni: lakásügyben e percben nálunk nincs jog. Nincs törvény. Csak vágyak, érdekek és erő. A ténylegesen ex lex helyzetben példátlan üzelmek; amelyekből óriási nyereségek és veszteségek lesznek majd, mire lesz lakástörvény, mert egyszer csak lesz. Addigra sok bérlakást eladnak, nevetséges áron.

Várjuk tehát a törvényt. Az 1975-ös lakásrendelet szigorával söpörjük ki a legnyomorultabbakat, hogy világos legyen, kinek a jogállama lesz itt.

• Belföld