[Kőszeg Ferenc]

Nyomtatóbarát változat

Az ötvenes évek végének sajtója és irodalma szakmányban termelte a disszidensek nyomorú sorsát bemutató „hazacsalogató” riportokat, tárcákat és novellákat. Kiderült belőlük, micsoda csalódás érte azokat, akik hittek a nyugati propagandának: a külföldre vetődött magyarok megalázó körülmények között, éhbérért dolgoznak, a családok szétestek, a nők elzüllöttek stb. Itthon ellenben derűs börtönök, biztos utazási tilalmak várják a hazatérőt.

Hitek, remények

A pekingi Idegenforgalmi Kiadó Kínaiak Kelet-Európában címmel egy könyvet adott ki arról a hatvanezer kínai állampolgárról, akik 1989 és 1992 között az egykori szocialista tábor országaiban próbáltak letelepedni. Magyarország a maga tízezer kínaijával (harmincezret csak a rendőrségi hírverés vélelmezett) a kötet főszereplője.

Hazánk sok kínai szemében mesés ország volt. Az 1989-es demokráciamozgalom résztvevői egy ideig elérendő célnak tekintették az itteni liberális reformkurzust. A Tienanmen téri tragédia után a Budapesten tanuló kínai diákok együtt tüntettek magyar barátaikkal a kínai követség előtt.

A kínai tudós folklór számon tartja a hun–magyar rokonságot, a hun uralkodókat pedig a kínai császárok rokonainak mondja. Egy másik történeti legenda a magyarokat az Észak-Kínában honos szabir nép nyugatra vándorolt ágának véli. Mélykínai körökben számon tartják az ősi magyar és a kínai pentaton zene rokonságát és a kínai díszítőművészetnek a magyaréval rokonítható vonásait.

A most megjelent könyv mindezzel szemben azt adja a rajongó kínaiak tudtára, hogy a Magyarországra érkező honfitársaikat harácsoló ügyvédek és megvesztegethető rendőrök várták. Az ügyvédek tetemes dollárösszegekért rövid ideig érvényes tartózkodási engedélyeket szereztek a vállalkozni szándékozó kínaiaknak, a hatóságok pedig, mihelyt letették a kft.-alapításhoz szükséges félmillió forintot, mihelyt beérkeztek az első áruszállítmányok, megvonták a jövevényektől a tartózkodási engedélyt, vagy megtagadták a meghosszabbítását, és az ország azonnali elhagyására kényszerítették őket. E döntések nyomán a vállalkozók egyik pillanatról a másikra elvesztették az éveken át gyűjtött tőkéjüket, földönfutóvá lettek. Volt, aki öngyilkosságba menekült, de az élete a többieknek is kisiklott. Sosem tudják elfelejteni a megaláztatást, amelyet a rendőri hivatalokban vagy a kerepestarcsai internálótáborban éltek át.

Igazat hazudnak?

Ha lehántjuk az elmondottakról az érzelgős giccset, látnunk kell, hogy amit a propagandakiadvány állít – igaz. 1989–91-ben a Kínai Népköztársaság állampolgárai vízum nélkül utazhattak be Magyarországra, és a jogszabályoknak megfelelő módon indíthatták el vállalkozásaikat. Sokan bizonyultak sikeresnek: tanú rá a seregnyi kínai vendéglő és üzlet, amelyek túlélték a nagy tisztogatást – egyelőre.

1990 októberétől megfordult a szél, előkerült a külföldiek beutazását szabályozó, elfeledettnek vélt 1982-es pártállami rendelet, és a szorgos vállalkozókból egyszerre jogellenesen itt tartózkodó külföldi lett. Ma minden öklömnyi rasszista tudja, hogy egy kínai kft.-nek 18 ügyvezetője van, az alaptőkét pedig a csalafinta kínai nyomban kiveszi a bankból, és újabb kft.-t alapít vele. Magyar vállalkozó sosem tenne ilyet, az már szent. A kínai kereskedőket újra meg újra meggyanúsítják, hogy lopott holmit szállítanak, csempészett árut árusítanak. Érthető a gyanú: Amsterdamban is kínaiak kezében van a kokainkereskedelem.

Amerikában konzervatív magyarok a kínaiak szorgalmának, tehetségének dicséretével szokták bizonyítani, hogy nem rasszizmusból utálják a négereket. A hazai konzervatívok nem ilyen válogatósak: nem tesznek különbséget néger, arab és kínai között.

• Belföld