Radnóti Sándor

Nyomtatóbarát változat

A szerkesztő-poéta úrnak nincs velem szerencséje. A múltkor már föladott egy találós kérdést – „Aki tudja, mért nem mondja / Merre van az ország útja?” –, de nem jutott eszembe róla semmi, azt meg miért mondjam. Gondoltam, a válasznak politikai természetűnek kellene lennie, s noha nem osztom a magyar intelligenciának, sznobjaink jobbjainak piha-érzéseit, pártok-„fölöttiségét”, de nincsenek eredeti politikai eszméim, s így politikai ambícióim sem. Csöndesen lemondtam a válaszról.

Most meg itt van ez. Amikor elolvasom Kálnoky László Sznobjaink jobbjainak című verse első sorát, még mindig tévedésben leledzem. Átpillantva a következő versre – „Ennének-e medvecukrot a medvék?” – arra gondolok, hogy akár ezt a kérdést is megkaphattam volna; ez sem inkább vagy kevésbé testre szabott, mint a mellékkereset, mellékjövedelem fontosságát firtató. Eszembe jut ugyan ifjúkorom egyik kedves verse, Radnóti Miklós Mint észrevétlenül-je, amelyben az ifjúkorból a férfikorba való „áthullást” az is jellemzi, hogy az ember „már szerződést bogoz, számolgat és protestál / s megélni néki is csak a mellékes segít”, s persze eszembe jut az az évtized, amikor csakis mellékesből éltem. De mi ebben a közérdekű? Igen, fontos a mellékes. Nem vagyok aszkéta, szeretem, ha a könyvek saját tulajdonomban vannak, szeretek autót vezetni, utazni, jó szivarokat szívni stb., Stb., STB.! Slussz, passz, kész.

Azután elolvasom a verset, s kiderül: a mellékes a kevésbé fontosat jelenti benne. A „fenntartásokat, / a módosítást, a frissen leírt / állítások azonnali / felülvizsgálását, és ráadásul / tudni illik, hogy a központozás / egyenrangú a mondanivalóval, sőt néha még több”.

Szellemi környezetemben a kevésbé fontos kevésbé fontos volt. Az izgatott beszélgetések mindig a lényegre akartak irányulni, szubsztanciálisak voltak. A szövegekben a központozás nem volt egyenrangú a mondanivalóval. Az a történet maga is, amely mesterem szellemi hajótöréséről (vagy csak egyszerűen az emberi sorsról?) szól, a mellékessel és a lényegessel áll kapcsolatban. Lukács halálos ágyán kedvenc tanítványának egy hosszú fejtegetés végén legyintve azt mondta: – De ez nem lényeges. – Mi a lényeges, Lukács elvtárs? – kérdezte Heller Ágnes. – Azt nem tudom – volt a válasz.

Elmondtam már, hogy amikor nőttön-nőtt az elégedetlenségem Lukács kései esztétikájával szemben, akkor is tőle kaptam segítséget, mert egy általa bírált szerző keltette föl érdeklődésemet: Walter Benjamin. Ő aztán a bíbelődő, minuciózus gondolkodási stílus szeretetét is fölkeltette bennem, bizonyára eredendő hajlandóságom szerint. Máig elragad az ő mellékes dolgokra irányuló kutató szenvedélye: a nem „reprezentatívra”, a másod- vagy sokadlagosra, a főcsapásról letérőre, az epigonálisra. A gyűjtő szenvedélye ez, aki tudja, hogy nemcsak a kék Mauritius (Benjamin mindjárt kijavítana: nem ez a bélyegtörténelem legnagyobb ritkasága, hanem az 1856-os Brit Guyana-i bíborvörös) –, a kisebb hírű, értékű bélyegek is világokat tárhatnak fel. A nézőponttal az írásmód is összefügg: az elhanyagolhatónak tűnő, a csekélység jelentőségének felidézési képessége. Benjamin nagy író, s ez, noha nem annyira ritka a német bölcselet történetében, mint sokan gondolják, nem is annyira általános, mint a francia kultúrában.

Amikor művészettörténészek esztétikájának rekonstrukciójával bíbelődtem, akkor filológusokkal foglalkoztam, akiknek a mellékesek garmadájával kell időt tölteniük, hogy összeálljon az egész, vagy előbukkanjon egy lényeges adat. Egyiküknek, Aby Warburgnak kedvenc idézete is volt az, hogy a Jóisten a részletekben lakik. S noha ez mellékes, monográfusa, Ernst Hans Gombrich megpróbálta kideríteni, honnan is ered e szokásmondás, de valahol Flaubert tájékán eltűntek a nyomok.

Mostanában valami mellékesről írok könyvet, a művészethamisításról. Azt remélem, hogy ha a művelődéstörténet és -bölcselet eszközeivel feltárom ezt a területet, szatírjátékán keresztül magáról a művészetről (az utolsó ötszáz év modern művészetéről) is megtanulok valamit.

Egyetértek tehát Kálnoky válaszával: „Meglehet. / Sőt meglehet, hogy a legfontosabb.” De megszorítással, mivel még emlékszem arra, hogy egy magyartalan vonzat, egy apró filológiai tévedés miképpen bátoríthat föl embereket: érezzék fölmentve magukat a mondandó megfontolásától vagy akár csak megértésétől. A mellékes addig fontos, s akkor lehet akár a legfontosabb, amíg arányérzékünk ép, s tudja, hogy mi a mellékesben a lényeges, és mi – a mellékes.

• Mentőakció