kőszeg

Nyomtatóbarát változat

Az oroszok egyre közelebb jönnek anélkül, hogy a németek egyre távolabb mennének – mondja Kállay miniszterelnök Darvas Szilárd remek Zilahy-paródiájában. A szocialisták előretörése meg a kormánypártok rugalmatlansága egy táborba hajtotta a két nagy és a két kisebb liberális pártot. Az SZDSZ–Fidesz-családregény most éppen az eljegyzésnél tart. A február 22-én aláirt négypárti megállapodás nemcsak annyival több a pontosan egy évvel korábban, 1993. február 24-én kelt SZDSZ–Fidesz-egyezménynél, hogy négypárti. A lényeges újdonság az eltelt időben rejlik. A tavalyi megegyezés hirtelen jött válasz volt a felsejlő lehetőségre, hogy az SZDSZ a Charta-partner MSZP-vel, a Fidesz a csurkátlanított MDF-fel áll össze. A mostani megállapodást rendszeressé vált pártközi csúcstalálkozók, a politikai és szakértői egyeztetések alapozták meg, s – ami még fontosabb – az, hogy mind az SZDSZ-ben, mind a Fideszben megerősödött az egymásrautaltság tudata. A liberális pártok – nyilatkozta Pető Iván lapunknak – (1993. február 3.) „csak együtt biztosíthatják, hogy megkerülhetetlen kormányzati tényezővé legyenek”. Orbán Viktor pedig: „Várni kell, erősödni, offenzívában lenni, a liberálisokat összefogni – a választás után pedig a legtöbbet kihozni az akkori helyzetből.” (1994. február 17.) Lapunk, mint afféle politikai és kulturális hetilap, ugyanezt metaforikusán fejezte ki valamivel hamarább: „Az SZDSZ és a Fidesz – akár két Landrover egy sivatagi ralin – egymásra vannak utalva, miközben életre-halálra versengenek.”(1993. november 11.)

Idézett interjújában Orbán Viktor elsorolta, miben látja a különbséget a Fidesz és az SZDSZ liberalizmusa között: a Fidesz érzékenyebb a nemzeti problémák iránt, másként ítéli meg az egyházak társadalmi szerepét, az erős központi kormány híve. Egy fideszes annak alapján az SZDSZ február 26-án elfogadott 25 pontos koalíciós irányelveit ismét a szabad demokraták bal-liberalizmusa dokumentumának tekintené.

Egyetértene a gazdaságpolitikai alapelvekkel (az élénkülés előmozdításával, az adók csökkentésével), egyetértene az új alkotmány kidolgozásának szükségességével, de bizonyára hiányolná, hogy a nemzet eszméje a szövegben sehol sem jelenik meg. (A nemzeti szó is csupán a 25. pontban, a megbékélés jelzőjeként: a kifejezés a múlt lezárásának szinonimája, azaz mindenekelőtt arra utal, hogy elég a különféle igazságtevő kísérletekből.) Valószínűleg rosszallná, hogy a szomszéd országokban élő magyar kisebbséggel kapcsolatban nem esik szó sem a kollektív jogokról, sem az autonómiáról, jóllehet el kellene ismernie, hogy „a határokon átívelő önkormányzati és vállalati kapcsolatok”, valamint „a kulturális és oktatási intézményeknek nyújtott támogatás” több gyakorlati segítséget jelenthet a kisebbségben élő magyaroknak, mint az autonómiatörekvések elvi támogatása. Végezetül hiányolná, hogy a szükségesnek ítélt átfogó haderőreformmal kapcsolatban nem esik szó a fegyveres erők korszerűsítéséről, a NATO-hoz való majdani csatlakozás alapjainak megteremtéséről.

Képzeletbeli fideszesünknek mégis el kellene ismernie, hogy az SZDSZ koalíciós irányelvei összehangolhatók a Fidesz politikájával, és alapul szolgálhatnak a tényleges kormánykoalíciós tárgyalásokra. Ugyanakkor az SZDSZ-irányelvek nemigen nyújtanak kapaszkodót a mai kormánypártoknak ahhoz, hogy – Orbán Viktor „gondolatkísérletének” szellemében – úgy érezhessék: ha alulmaradnak a választásokon, kisebbik partnerként még helyük lehet egy liberális kormányban is.

Pedig ezt a lehetőséget a szabad demokraták korántsem zárják ki.

• Néző-pont