Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

A törvényhozás tevékenykedése kezd a rég betelt pohárhoz hasonlítani. Fontosságát bizonyítandó újabb és újabb ötleteket vesz sürgősséggel napirendjére, pedig napjai meg vannak számlálva. Mostani álmos ülése (mely alatt e sorokat rovom) után még négyszer telepedik a szavazógomb mellé.

A lassan áttekinthetetlen papírkazalban van egy indítvány, mellyel a javaslattevők nemzeti emléknappá akarják nyilváníttatni azt a történelmi dátumot, mikor (vélhetőleg egy hájas férfitarkót ábrázoló zöldes plakáttól megriadva) az utolsó megszálló katona is világgá ment hazánkból. Kis nép, nagy és sok ünnep. Többsége az ideig-óráig megszerzett, majd elfecsérelt szabadsággal és függetlenséggel van összefüggésben.

A húsvét is ilyen ünnep. Egy kis nép szabadulására emlékeztet, de egy ideje az egész világon megülik. Körmenet, kútvíz, kölni, tojás, tánc, tarkaság – ahogy ez az ünnepektől megkívántatik – és nehéz ételek-italok. Mintha e tobzódásban megfeledkeznénk pészach eredeti üzenetéről.

Amikor a széderest rendjében a gyermek kérdéseihez érünk („Miben különbözik ez az éjjel a többitől?”), a torokköszörülést ezek a szavak követik: Ávodim hojinu… bömicrájim… – Szolgák voltunk Egyiptomban.” Az „étlap” is erre emlékeztet. Ezért eszünk petrezselymet, keserű gyökeret, a nyomorúság ízetlen kenyerét, a maceszt, ezért van ott az asztalon a könnyek tengerére emlékeztető sós víz.

A valódi történelemről ugyanis becsületesen vallani kell. Az büntetlenül át nem írható. Még az sem titkolható, hogy a felemlegetett keserves korszak az öccsüket rabszolgának Egyiptomba eladó atyafiak történetével indul. Azután persze ezt, ahogy a kegyelmes Mindenható szokta, áldássá változtatta. Egy időre. Mert következett a gyöngébbek általánosan ismert sorsa, a szolgaság, kiszolgáltatottság, a megalázottság. Majd ismét a nem várt fordulat, a hihetetlen szabadulás.

De – teszem fel a kérdezni sem tudó együgyű nevében a kérdést – nem árt-e az önbizalomnak, ha népünket hajdani kudarcaira emlékeztetjük? Miért is kell egy ünnepen éppen a szolgaságra emlékeznünk? Ne beszéljünk-e inkább a hatalmas Ábrahámokról, Mózesekről, Illésekről vagy legalábbis a Góliát-verő Dávidról, a filiszteusok felett szamárállkapoccsal diadalmaskodó Sámsonról? Ellenkező esetben zátonyra futhat a nemzeti öntudat. Vagy mégsem?

Én úgy vélem, hogy a múlt elfogadása bölcsesség és becsületesség kérdése. Nincs nevetségesebb, mint az agyonpamacsolt, nagy legendákat hazudozó kis nép. Azután tisztességes emlékezet tisztánlátáshoz és reális önismerethez vezet. Általa zökkenőmentesebben megtalálhatjuk helyünket a világban, komolyan vehetőbbek lesznek emlékoszlopaink vésetei. Másrészt a szolgaságra való őszinte emlékezés talán attól az önhittségtől is megóv, hogy másokat szolgáknak, korlátozott jogokkal rendelkezőknek nézzünk. A mózesi törvények megkövetelték az idegen, a jövevény szeretetét, és büntették azok nyomorgatását, mert „ne felejtsd el, hogy te is jövevény és szolga voltál”.

A szabadság mámorító örömét csak az ismerheti, aki tudja, mit jelent szolgaságban élni. A szabadságot csak az képes megbecsülni, aki sohasem felejti, hogy a szolgaság fájdalmas igazságtalanság. Boldog az az ember és az a nép, mely nem felejt, de emlékezése nem a bosszúállást, hanem a pillanatnyilag gyöngébb iránti együttérzést táplálja. Ezeregyszázadszor is mondom, hogy szolgák voltunk, ezért ne nézzünk soha szolgáknak másokat, és ne is tegyünk azzá senkit, hogy a történelem kíméletlen igazságai folytán az eltagadhatatlan múlt idő jelen idővé ne változzék ismét.

• Néző-pont