David Warszawski

Nyomtatóbarát változat

A kormány veresége után a Független Lengyelország Konföderáció azonnal kísérletet tett, hogy saját jelöltjét szavaztassa meg miniszterelnöknek – egy gyakorlatilag ismeretlen vidéki pártaktivistát. De az ellenzék rosszul olvasta a törvényt: bizalmatlansági szavazás után Walesa elnök térfelén a labda. A parlament csak a bizalmatlansági indítvány részeként ajánlhatta volna saját jelöltjét.

Suchocka, ahogy a törvény előírja, azonnal beadta lemondását az elnöknek. Walesának két lehetősége volt: vagy elfogadja a lemondást, és új jelöltet javasol miniszterelnöknek, vagy nem fogadja el a lemondást, és feloszlatja a parlamentet. 24 órás várakozás után kiderült: nem fogadta el a lemondást, és feloszlatta a szejmet. A pénzpiac és a nemzetközi közvélemény visszafogottan reagált: a lengyel adósság ára csupán egy százalékkal esett, és a legtöbb kommentátor a válságot úgy értékelte, mint a demokratikus fejlődés normális – ha nem is üdvözlendő – részét.

Bűnbarlang és akasztófa

A jelenlegi válság közvetlen okait sokan a tanárok és orvosok április végén kezdett szrájkjában jelölik meg. Az érettségi vizsgákat a középiskolák egy részében elhalasztották, a családtagok nem látogathatták a kórházban ápoltakat. Egy Szolidaritás-csoport életnagyságú akasztófát cipelve vonult át Varsó belvárosán, az elnököt „kommunista ügynöknek”, a parlamentet „bűnbarlangnak”, a kormányt pedig „zsidó összeesküvők hadának” titulálta.

A sztrájkolók többek között fizetésemelést és nagyobb állami alapokat követeltek az egészség- valamint az oktatásügy számára. Hanna Suchocka 10 hónapos koalíciós kormánya azonban nem engedett a követeléseknek, azzal érvelve, hogy a megszigorított költségvetésnek nincs pénze. A Szolidaritás szakszervezetet azonban nem sikerült meggyőznie. A sajtó ugyanis pénzügyi botrányokról és a közalapok hűtlen kezeléséről szóló beszámolókkal van tele, s míg az állami szektorban a fizetések ritkán haladják meg a 2,5 millió zlotyt, az országos átlag a 4 millió felé közelít (1 dollár = kb. 16 600 zloty). A szervezet legradikálisabb csoportjai, élükön Maciej Jankowskival, a Szolidaritás varsói szervezetének vezetőjével, megmakacsolták magukat.

Bár az ország közvéleménye elítélte a sztrájkolókat, a hangulat nem kedvezett sem a kormánynak, sem a parlamentnek – amelynek népszerűségi indexe 20 százalékra süllyedt –, sem pedig Walesa elnöknek, aki épphogy elérte a 30 százalékot.

Fogyatkozó koalíció

Ez volt a pillanat, amikor a Népi Megegyezés (PL) úgy döntött, hogy kilép a koalícióból. A lengyel parasztok már régóta elégedetlenek voltak az egymást követő kormányok agrárpolitikájával, és a PL mint a Szolidaritásból kinőtt parasztpárt lett az elégedetlenség egyik szószólója. Pedig a Suchocka-kabinet fogékony volt problémáik iránt: adót vetett ki az agrárimportra, és megszabta a felvásárlási árak minimális szintjét a hazai termékekre. A parasztaktivistáknak azonban ez nem volt elég. Az ellenzéki parasztpártok kihasználták az elégedetlenséget: propagandájukkal a PL szavazóbázisát is megcélozták. A PL megijedt, és távozott a kormányból, de ezzel megfosztotta Suchockát csekély parlamenti többségétől.

Ezalatt a Szolidaritás – látva, hogy semmire sem jut a sztrájkkal – új eszközhöz folyamodott: bizalmatlansági indítványt nyújtott be a szejmben. A koalíció meglepődött: ez volt ugyanis – Jan Rulewski szavaival – az a kormány, amelyik az 1989-es demokratikus áttörés óta leginkább képes volt kompromisszumokra jutni a szakszervezetekkel. A kormány megbuktatására tett kísérlet azért is volt meglepő – sőt öngyilkos lépés –, mivel Suchocka koalíciója a Szolidaritás, személyesen Jan Rulewski asszisztálása mellett alakult meg.

A globális gazdasági eredmények eleinte szintén a kormány stabilitását segítették. Az inflációt sikerült megfékezni, a munkanélküliség áprilisban – először a rendszerváltás óta – 6 ezerrel csökkent, tartósnak bizonyult az ipari termelés tavaly megindult növekedése, s az előző évhez képest számottevő kereskedelmi többlet keletkezett. Tény azonban, hogy ezek a mutatók egyelőre nem váltak nettó nyereséggé sem a sztrájkolók, sem a szegénységi küszöb alatt élők (egyes adatok szerint a lakosság egyharmada) számára.

A szakszervezeti vezetők igyekeztek politikai tőkét kovácsolni a növekvő elégedetlenségből, amelyet Jankowski és támogatóinak populista fenyegetőzése fogalmazott meg. Bizalmatlansági indítványukat a jobboldali politikát baloldali gazdasági koncepcióval elegyítő ellenzéki Független Lengyelország Konföderáció azonnal támogatta.

A kormány bajban volt, mert a többi ellenzéki párttal folytatott tárgyalásai nem vezettek eredményre. A posztkommunista pártok – a Demokratikus Baloldali Szövetség és a Lengyel Néppárt – ugyanis olyan irreálisan merev feltételeket szabtak támogatásukért cserébe (pl. a költségvetés inflációs kiegészítését), amelyeket a kormány már a Szolidaritással folytatott tárgyalásokon egyszer elutasított. A jobboldali ellenzék pedig továbbra is hajthatatlan volt: „kommunista ügynöknek” nevezte az elnököt, s ellenségesen viszonyult az elnök támogatását élvező Suchockához.

A feloszlatás után

A várakozásokkal ellentétben azonban nem a kormány, hanem a parlament bukott meg, s az erről szóló elnöki határozat azonnal érvénybe lépett: a szejm tehát nem fog június első hetének végéig működni. Az új parlamenti választásokat az alkotmány szerint a feloszlatás után 3-4 hónappal kell megtartani. Addig Suchocka kabinetje működik mint ügyvezető kormány.

A nagy pártokat előnyben részesítő új választási törvény várhatóan megszünteti azt a kockázatot, hogy újra a jelenlegihez hasonló, megosztott szejm alakuljon meg, és ez talán több választót fog részvételre ösztönözni, mint 1991-ben. Az elnök azt mondja, aláírja az új választási törvényt, ámbár egyes források szerint e döntésének áraként a jelenlegi koalíciótól azt követeli, hogy egységesen őt támogassa, s ne indítson jelöltet az 1995-ös elnökválasztáson. E híreszteléseket persze nehéz ellenőrizni.

A parlament feloszlatása rendkívül népszerű intézkedésnek bizonyult: a lengyelek több mint fele egyetértett vele. Ez a szejm már inkább forrása volt az ország számos problémájának, mint megoldásuk eszköze, és az emberek aligha bánkódnak távozása miatt. Ha viszont a következő sem bizonyul jobbnak, az alaposan aláaknázza a parlamentarizmus támogatását. Márpedig ez – válsághelyzetben – más, kevésbé demokratikus megoldásokhoz vezethet.

• Külföld