Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

A tiszteletre méltó emlékű győri püspök valóban úgy került 1944-es tevékenysége kapcsán a római holocaust-megemlékezésen kirobbant botrányba, mint a Szentírásban szereplő római helytartó neve az Apostoli Hitvallás szövegébe. Apor Vilmos boldoggá avatása, amelynek szentszéki eljárása megindult, a legjobb értelemben vett nemzeti ügy. A magyar szentek rangos galériáját a demokratikus utókor is vállalhatja örökségként. Az Árpád-kori Magyarországnak a nyugati keresztény világban elfoglalt helyét jól mutatja, hogy az európai dinasztiák közül az Árpád-ház adta a legtöbb katolikus szentet (István, Imre, László, Erzsébet, Margit). A rangos sort méltó módon folytatná az antitotalitárius ügy mártírjaként elesett főpap. Márton Áronnal együtt a zsidóság elhurcolásával szembeszegülő egyházi törekvések legkövetkezetesebb harcosa volt, majd a másik totalitarizmus áldozata lett, amikor híveit védte a szovjet katonák erőszakoskodási szándékával szemben. Boldoggá avatása a magyar politikai katolicizmus demokratikus vonulatát emelné a legrangosabb egyházi méltatás magaslatára.

A római holocaust-megemlékezésen a szentszéki Római Magyar Intézet igazgatója Apor püspökről tartott előadást. Beszédét azzal indította, hogy ismertette Apor tiltakozását amiatt, hogy a retorziók a kikeresztelkedett zsidókat is érintik. A római főrabbi tiltakozásul elhagyta az ülést, amely így botrányba fulladt. A főrabbi később sem volt hajlandó szóba állni a magyarázkodni próbáló magyar egyházi és követségi tényezőkkel, s kijelentette: mindent megtesz, hogy megakadályozza Apor boldoggá avatását. Egyházi külképviseletünknek megint sikerült begyűjtenie egy vaskos fiaskót. A kormány sem lehet büszke a történtekre: a kínos epizóddal az elődje által teremtett rossz hagyományt folytatja. A magyar követséget ugyanis, ha másért nem, a körültekintés hiányáért mindenképpen felelősség terheli. Ráadásul egy különösen fontos nemzeti ügyben.

Ha a magyar klérus 1944-es szerepét vizsgáljuk, óvatosan kell bánni mind az elmarasztalással, mind a felmagasztalással. Ehhez is, ahhoz is találunk fontos adalékokat. Az elmarasztalást leginkább az indokolja, hogy a magyar politikai katolicizmust felelősség terheli 1944 előkészítéséért. A múlt század utolsó évtizedében keletkezett katolikus Néppárt döntő szerepet játszott a magyarországi politikai antiszemitizmus megszületésében. Az egyház 1919 őszén, 1920–21-ben teljes hivatalossággal támogatta a kurzus antiszemita politikáját. Ez akkor is igaz, ha a kilengések ellen esetenként egyházi körök is felléptek. Az antiszemitizmus 1921 után is szerves része volt a Horthy-rendszer hivatalos ideológiájának, és továbbra is élvezte az egyház támogatását. Változás csak akkor következett be, amikor Serédi Jusztinián lett a hercegprímás. Ekkor az egyház Gömbös táborával szemben a Bethlen-irányzat mellé állt, s a háború idején a kiugrási vonalat támogatta. A zsidótörvények ellen ugyan nem lépett fel, de 1944-ben félreérthetetlenül távol tartotta magát az üldözéstől, és semmilyen módon nem járult hozzá az antiszemitizmus szításához.

A felmagasztalás felé billenti a mérleg nyelvét, hogy intézményként csak a történelmi egyházak vállaltak szerepet az üldözöttek mentésében. Elég a jezsuita tartomány példájára hivatkozni. Igaz, a püspöki kar csak a színfalak mögött, a nyilvános állásfoglalást nem vállalva lépett fel az üldözés ellen, s ez túlzott óvatosságnak is minősíthető. Bár figyelembe kell venni, hogy a németekkel kollaboráló kormányzat fenyegetése, miszerint az egyház nyílt fellépését az üldözötteken fogják megtorolni, bizonyára nem volt üres fenyegetés. Voltak olyan egyházi megnyilatkozások is, amelyek úgy ítélték meg: a zsidóság a korábbi keresztény- és vallásellenességével sok tekintetben maga is oka balsorsának. Ez a szempont olykor a zsidók védelmében született nyilatkozatokban is felbukkan. Az egyházi körök egy részét joggal illeti az a vád is, hogy csupán az üldözést ítélték el, a zsidótörvényekben megnyilvánuló állampolgári megkülönböztetést nem.

A Római Magyar Intézet referátumából arra lehet következtetni, hogy az ott dolgozó egyházi személyiségek az 1945 előtti hivatalos magyar katolicizmus szellemi rezervátumában élnek. Nem érzékelték, hogy a nyugati világban a katolikus egyház zsidóüldözéssel kapcsolatos magatartását elítélik, és nemcsak azok, akik Hochnuton nevelkedtek. A nyugati demokratikus közvélemény sem a Vatikán, sem a német, osztrák és magyar egyházak kiállását nem tartja kielégítőnek. Az álláspontok a cinkosság vádja és a jóra való restség vétkében való elmarasztalás között ingadoznak. A megemlékezés közönsége nyilván önkritikus vagy legalábbis önvizsgáló, a múlttal számot vető egyházi magatartást várt. Apor szembekerült az opportunista egyházi vezetéssel, amikor nyíltan kiállt az üldözöttek mellett. Ezért a közönség az egyház mentegetőzését sem vette volna jónéven. Így érthetően váltott ki tiltakozást, hogy az előadás Aport a magyar klérus tipikus képviselőjének állította be, és példáját az egyház akkori magatartásának felmagasztalására használta fel.

Gonda Imre atyának és a magyar nagykövetnek mindezzel számolnia kellett volna, s az előadást ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével kellett volna megírni.

A történtek után csak remélhetjük, hogy Apor boldoggá avatására végül mégiscsak sor kerül.

• négyezernyolcszáz leütés…