Szabó Miklós

Nyomtatóbarát változat

Mao elvtárs ismert fordulata volt egykor, hogy a keleti szél legyőzi a nyugati szelet. 1990 óta hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a nyugati szél került végérvényesen fölénybe, ami a világ fejlődését illeti. Az alábbi fejtegetésben olyan világjelenségre akarok utalni, amely szoros összefüggésben van a hazánkban lezajló folyamatokkal. Ezekben annak a jelét látjuk, hogy a Kelet nem annyira döglött kutya, mint néhány éve hinni szerettük volna, és nem csupán a Kelet nyugatiasodik, de Nyugaton is észlelhető olyan, számunkra figyelmet érdemlő jelenség, amely eddig elsősorban a Keletre volt jellemző.

Az a szemlélet, amely a nyugati világ mozgásaival hozza összefüggésbe a volt szovjet tömb országaiban lezajlott balratolódási folyamatot, a kommunista utódpártok újra kormányra kerülésében (Litvániától előreláthatóan Magyarországig) a nyugati fejlődéssel ellentétes tendenciát lát, és így veszélyt a Nyugatról való újraleszakadásra. A feltételezés ugyanis az, hogy amíg a Nyugat búcsúzik tőle, addig Keleten visszatér a baloldal. Ebben a fejtegetésben arra akarok rámutatni, hogy a jobboldali tendencia ma már Nyugaton sem egyértelmű.

A húsz éve tartó – egyes szerzők szerint liberális, mások szerint konzervatív – jobbratolódás Nyugaton a roosevelti illetve skandináv szociáldemokrata jóléti állam válságát jelenti. A progresszív adózás terhe a gazdasági növekedés gátjává vált, sőt menekülésre késztette a tőkét. Ellenhatásként újra megjelent a színen a klasszikus liberális álláspont, és így a gazdaság haszonelvű működése előnyt élvezett a szociális gondoskodással szemben. Buktak a szociáldemokrata kormányok, s helyükre konzervatív nagypolgári-liberális kabinetek léptek. A felszabadult keleti térség utódállamaiban is meggyökerezett a hit, hogy ez a nyugati tendencia minta lesz a hazai politikában. Magyarországon kevesen gondoltak arra, amikor a gazdasági hatékonyságot a szociális elosztás elé helyezték, hogy Kádár elvtárs kedvenc mondásának szellemét idézik: „csak azt oszthatjuk el, amit megtermelünk”. A tendencia éppen a legjelentősebb nyugati országban kapott gellert. Clintont a jóléti állam újraélesztésének igénye juttatta az elnöki székbe. Az amerikai választók többségének elege lett a republikánus elnökök alatt dogmává emelt farkastörvényből. Vissza akartak térni a New Deal-hez és a Nagy Társadalom programjához. Clintont elsősorban az egészségügy társadalombiztosítási alapra helyezése segítette hatalomba. Ebben fejeződött ki az amerikai társadalom jelentős részének igénye a jóléti állam továbbépítésére. Még ha azóta a támogatók többsége csalódott is az elnökben. Jóllehet, a magyar politikai életben nem vettek tudomást arról, hogy a legfontosabb nyugati államban visszatért ez a bizonyos baloldaliság, Clinton győzelmének valószínűleg mégis döntő szerepe volt abban, hogy az MDF vezetősége kiküszöbölte Csurkát és táborát a pártból. A nyugati magyar szélsőjobboldali emigráció befolyása is ekkor kezdett valamit csökkenni az Antall-, majd Boross-kormányra.

Amit az Északi Liga érvényesíteni próbál az olasz politikai életben, az a posztszovjet Kelet-Közép-Európában meghatározó jelenség: a fejlett térségek harca a redisztribúció ellen, amely elvonja jövedelmüket az elmaradott térségek javára. Olaszországban a hetvenes évektől kezdték hangoztatni, hogy revideálni kell magát a resorgimentót és a nehéz nemzeti küzdelemben kivívott olasz egységet. Azt állítják, hogy Észak-Olaszország természetes helye a Habsburg Birodalom kötelékében volt, és katasztrofális következménnyel járt, hogy Garibaldi felszabadító harca a természete szerint afrikai Szicíliához és Nápolyhoz csatolta. Hazánkban is nagy visszhangot kiváltó közép-európai gondolatként ez a kiválási szándék először a hetvenes években bukkant fel egy konferencián történetmitológiába öltöztetve. A szovjet-utód térségben a fejlett területeknek ugyanez a felszabadulási törekvése táplálja az elmérgesedett nemzeti harcokat (lásd a volt Jugoszláviát, Grúziát stb.). Az Északi Liga kormányra kerülésével a keleti szél süvölt be a nyugati világba.

Oroszországban nem szűnt meg a szovjet rendszer. A gazdaság a privatizálási törekvések ellenére még mindig államgazdaság, a politikai uralom pedig változatlanul az utolsó szovjet vezetési központ kezében van, ha bizonyos pluralizmus szimulálásával ezt leplezik is. A vonalas ellenzék működhet, erősen korlátozott körülmények között. Vitorlájából a szelet azonban a Zsirinovszkij jelentette újnacionalizmus fogja ki. Az elégedetlenség a vonalas ellenzékiség táborában találna otthonra, ha felülről nem hoztak volna létre egy álellenzéket, amelyben összezagyválódik a vonalasság és a nagyhatalmi sovinizmus. A politikai illúzió szintjén mindkettő ad valami méltóságérzést az elnyomott és hovatovább éhező posztszovjet embernek. Zsirinovszkij pártja játssza a villámhárító szerepét, de ha a szembenállás mégis eluralkodna, akkor egy szemfényvesztő manőverrel könnyedén átruházható Zsirinovszkijra a hatalom. Döbbenetes ebbe belegondolni: Pozsgayt is Moszkvában találták ki? De a mi számunkra elsősorban az az érdekes, hogy Zsirinovszkij a kihelyezett szócső, vele mondatja ki Moszkva valóságos külpolitikai szándékait, hogy a volt népi demokratikus térségben melyik országhoz milyen viszony fűzi. Zsirinovszkij mondja ki, hogy Moszkva újra érdekszférájának tekinti ezt a térséget, sőt terjeszkedni kíván: kivetette hálóját Szerbiára. Magyarországot elsősorban az érinti, hogy Zsirinovszkij egzotikus elmefuttatásaiból kiviláglik: megromlott Moszkva és Románia viszonya. Az új feketeszázas vezér az újlatin nyelvű románokat olasz cigányoknak nyilvánítja, akik szomszédaiktól összerabolt területekből összeeszkábáltak egy országot.

• négyezernyolcszáz leütés…