"Ut pictura poësis erit; similisque poësi  
      Sit pictura, refert par aemula quaeque sororem,  
      Alternantque vices et nomina; muta poësis  
      Dicitur haec, pictura loquens solet illa vocari.  
      -------------------------------------------------  
      Inde per hune orbem studiis coëuntibus errant."*  

      E két mûvészet együtt vándorolja be a nagy természetet és történelmet tanulmányaival, tanul a költõ festeni szóval, a festész elõadni ecsettel. Mindkettõ mûvében az érzésen kivûl értelmesség, természethûség és következetesség nélkülözhetlen kellékek, míg csak komolyabb és nemesebb czéljaik vannak, és vagy tréfává vagy nemtelen torzítássá nem fajúlnak.

      Kinek jutna eszébe Petõfi Kukoricza Jancsiját komoly valónak venni, s ki találja helyesnek, ha egy a nap által világított alakon a világosság felõli oldal van árnyékolva, vagy ha az elõtérben levõ alak , egy mögötte több mérföldnyire fekvõ helység tornyára ülve rajzoltatik?

      A festésznek minden olyan tárgyról, melyet elõad, oly eszmét kell gerjesztenie a nézõben, milyet szerezhetett az magának látszerei által a hasonló tárgyakról.

      Ha vékonyra s magasra festünk egy alakot, a nézõ nem fogja törpe s zömöknek nézni; ha egy vízirányú láthatáromon fölûlálló lapra reálátok, nem képzelhetem azt vízirányúnak. Nagy csoportozatú alakoknál a szem megszokta a síkok eltávozásábani térmértéket is, és csak úgy nézheti az alakokat kerekeknek és nem féldomborúaknak, ha azoknak mozoghatási és elférhetési terét elegendõnek találja. Egy épületnek több irányú oldalai és vonalai csak úgy látszanak helyesen rajzoltaknak, ha azok úgy hatnak a szemre, mint a természetben.

      Leonardo da Vincinek tulajdonítják, hogy õ fejezte volna ki elõször egy kép eszméjét következõleg: ha egy, szemünk elé keretben felállított üveglapon a mögötte átlátszó tárgyakat megfelelõ színû festékkel elborítjuk, egy képet nyerünk, mely szemeinkre oly hatást gyakorol, mint a való, s a kereten átlátszó természetnek látszik. Annak azonban mindig csak egy meghatározott részét mutatja, mennyit t. i. a keret befoglal; mert ha egy ponton megállunk, azon fordúlhatunk, nézhetünk, köröskörûl, fölfelé és lefelé is, s így szemsugáraink sphaerailag terjednek ki egy középpontból, a szembõl; de egy bizonyos ponthoz erõsített lapon át egy egész sphaerát látni egyszerre nem lehet. Nem, hanem csak annyit, mennyit egy ilyen lap határozott kiterjedésénél fogva, közelebb vagy távolabb állván a szemtõl, s így kisebb vagy nagyobb körhöz képest abból több vagy kevesebb fokot foglalván el, látni enged.

      A szem a belõle szétágazó látsugároknak középpontja vagy csúcspontja, mely azonkivûl hogy foroghat egy ponton, mozogható pont is, és így idébb vagy odább mozdúlhat. Minden egy megváltoztatott pontjáról menõ szemsugár, mely egy a természetben mozdulatlan vonalnak meghatározott pontjára siet, mind azon vonalhoz másképen hajlik, mind az ürben más-más helyet foglal el, és így ilyen közvetítõ lapon, mint a kép, más-más pontot szúrva át, a különbözõ pontokból vont szemsugárok is mindig más-más tárgyat kapnak egyenes útjaikban.

      Egy sphaerai körûlnézésnél az ürbeni vonalok szemhezi viszonyát önkényesen jellemezhetem közeledõnek vagy távozónak, a szerént, mint annak különbözõ darabjait határozom képemhez képest jellemzõnek, vehetem távozónak bármely vége felé menõ irányát. A mint ezen sphaerából kijelöltem a festendõ czikket, és lapomon azon pontot megjeleltem, melyet szemembõl az ür valamely pontjára menõ szemsugár átszúr, ezen szemsugárral mozdíthatlanúl oda szegeztem lapomat az ürben a sphaerának egy czikkéhez. Ekkor megszûnik a sphaerai körûlnézés, minden ürbeni vonalnak többé nem csak egy ponthoz, hanem egy ugyanazon ponthoz határozott viszonyú laphoz is határozott viszonya lesz, s tehát meg van határozva, hogy melyik vége távozik s megfordítva.

      Minden lapom mögötti vonal (I. ábra. a b) annak két pontjáról a szembe öszpontosított két látsugárral (o a és o b) egy háromszöget képez (a o b), ezen két szemsugárnak a szemtõl a lapig menõ szárai azon vonallal, mely ezeknek a lapot átszúró pontjait (x y) összeköti, és a mely a látott vonalnak (a b) lapomrai vetületét teszi, ismét egy háromszöget (x o y) képeznek.

      Ezen két közös szárú háromszög több változhatlan viszonyt határoz meg.

      1-ör A nézõnek a képhezi viszonyát, ú. m. a távolságot, azután a magassági és szélességi álláspontot, vagy tisztábban mondva, azon pontot, melytõl a laphoz merõleges irányban van a szem.  
      2-or Az ürbeni vonalnak a képhezi viszonyát, ú. m. attóli elhajlási fokát, távolságát, és a képeni helyét.  
      3-or A vonalnak a kép- és a szemhezi összes viszonyát.

       Ezen többszörös viszonyokból a geometriai mértékeknek a képeni vetületmértékeivel végetlen különbsége és változása áll elõ; nem csak a laptól elhajlott vonalok vetületi mértéke különbözik az ürbeni vonal geometriai mértékétõl, és nem csak a távolabb esõ ugyanazon hosszuságú, a lappal párhuzamos vonalok adnak a lapon a közelebb levõkénél kisebb vetületet, kisebb fokú levén azon két szemsugár egymástóli távozása, mely e vonalok végeire megyen: hanem egy olyan viszony is áll elõ, még pedig tökéletesen geometriai igazsággal, melyet sokan nem akarnak megérteni, hogy t. i. kisebb fokozatú szemsugárok a lapon egy nagyobb fokozatúval egyenlõ vetületet, sõt gyakran nagyobbat is adjanak, és hogy így a szemtõl a térben távolabb álló tárgy nagyobb tért foglaljon el a lapon, mint egy hasonló nagyságú, a szemhez közelebb álló.

       Ezen, a többszörös viszonyokból eredt, elsõ pillanatra helyteleneknek látszó eredmények, már sok elmét zavartak meg, melyeket ezen eredmények helyessége elleni rivalgásaikért, egyenesen e viszonyok tiszta ismerete hiányával lehet vádolni, melyeknek át nem értése és helytelen alkalmazása miatt ezen visszás mértékek még sokkal visszásabbakká szoktak válni.

      Ily egy határozott lapra esõ, és egy középpontra, a szemre számított tisztán mértani vetületek tudományát nevezik vonalok távlatának vagy vonal-távlatnak (perspectiva linearis).

      "........ manus grandi nil nomine practica dignum 
      Assequitur, purum arcanae quam deficit artis 
      Lumeu, et in praeceps abitura ut cocca vagatur." **

      Ezen arany szavakat mondja Du Fresnoy említett jeles munkájában. Ilyen egyik "purum arcanae artis lumen" a vonalok távlattana.

Ez a festészetben a térmértékek, távarányok és domborúságok, szóval, a rajznak logikája.

      Nem tartom helyén e bonyolodott tudományt itt részletesen s egész terjedelmében elõadni, csak egyes körvonalait, s az alapjainak felületes tanulásából és egyoldalú felfogásából eredõ tévútakat említem meg, útmutatóúl az e tévre indulók, és irányadóúl a tömkelegébe tévedtek számára. E tévelygõk száma nagy, s minden apró hibát, melyet azok a távlat terén elkövettek, elõszámlálni akarni, annyit tenne, mint a tenger fövenye megszámlálásához fogni. Az ilynemû apróbb hibák nem ártván sokat a mûvészet haladásának, - kivéve ha tekintélyes mûvészek teszik, mint alább meglátjuk, - azokat mint semleges bûnöket egyszerûn csak hibáknak is nevezem, és ezekbõl csak némelyeket hozok fel, hogy jobban feltûnjék, milyen balga véleményben vannak azok, kik a távlattan megtanulásának szükségtelen voltát értetlenek tanácsára, tulajdon kényelmök és restségöktõl ösztönöztetve, igen hajlandók elhinni. Fõbb czélom azonban a helytelen tanokat támadni meg, mint tevékeny bûnöket, mert ezek a kezdõ mûvészeket tévútakra vezetik, és a nagy rész jövõjét megmérgezik.

       Vessünk elõször egy rövid pillantást a nem tanszerûleg terjesztett hibákra.