Azt mondja, hogy Herdman helytelen eszméje azon nézeten alapúl, hogy a szem két hosszú párhuzamostól különbözõ távban levén, ezen párhuzamra menõ látszögletei nem egyenlõk, de a képhez és mint egyenes síkhoz ugyanazon viszonyban levén a nézõ, ezen eszme alapja helytelen, és föl-fölsohajt, hogy a helyes szabályok nem ismerése milyen tévutakra, szélsõségekre vezet.

      William Doeg azt mondja, hogy a középpontból egyenesnek látszanak a sphaera karikái is.

      George Heald annyira helyteleneknek látja, hogy komoly ellenvetésekbe alig bocsátkozik, hanem csupán elménczkedése nyilaival lövöldöz; õ is azt mondja, hogy Herdman a láthatár vonalát egyenesre teszi, holott az egy körlátvány, tehát a görbét egyenesre veszi õ maga is, hogy kivánja tehát, hogy a mi már magában egyenes, görbének vegyük. Azon állításra, hogy a függõleges párhuzamos vonalok is a fejponton (zenith) és a lábponton (nadir) összemennének, azt mondja élczesen, hogy igen is összemennek, de a föld középpontján.

      Ezen csak megvetõlegesen tett feleletek korántsem gyõzték meg Herdmant állítása helytelenségérõl, sõt ellenkezõleg, azoknak rövid volta miatti egyes részein mindeniket czáfolni igyekszik, és annyira viszi, hogy még Heald is részére áll, és elismeri sok elõnyét, p. o. hogy e szerint egy 180 fokú látást is (lásd VI-ik ábra) lehet elõadni, s azt mondja, hogy így nem levén egy határzott ponthoz számítva, a nézõnek a kép semmi pontjához külön semmi viszonya nincsen, s így nem veszíthet a kép akárhonnan nézzék, tehát egy hosszú képet akárhányan nézhetnek egyszerre, ez a "cantat vacuus coram latrone viator"-féle értelemben igaz, mert csak "annak vész, a kinek van", és ebbõl ilyenforma következtetés állhat elõ, mely méltó többi állításaihoz: hogy mivel az egy pontra számított távlat csak egy pontból nézve helyes, (sõt a meghatározott szempontból tökéletesnek mondható), de az a távlat, a melyik egy pontból sem helyes, semmi igazsággal sem bírván, így abból nem is veszíthet, következõleg a mindenünnen nézve rossz távlat lenne csak a józan észszel és igazsággal öszveférhetõ.

      Okoskodásával sokakat elcsábított, annyira, hogy többen felszólították, adna ki egy szabályos kezelési kézikönyvet a görbe vonalú távlatról. Ezeknek 1850-iki Art Journal 129. lapján igéri, hogy az meg fog jelenni, aminthogy valóban 1854-ben a Reviews (59. lap) szerint meg is jelent ily czím alatt: "A Treatise on the curvilinear perspective of Nature, and its aplicability to Art. by W. G. Herdman, published by I. Weale et co. London."

      Ezen munkát nem láttam, de elsõ föllépése óta figyelemmel kisért okoskodásaiból, és az Art Journalban megjelent nehány rajzából eléggé fölfogtam eszméit; érdekes lesz még egy két szóval bonczkés alá venni.

      Egyes síkokat veszen csak föl, lehetõleg kevés vonalokkal. A vízirányú síkoni vonalokat a fõpontra menõ függõ egyeneshez hajtogatja. (Lásd VI-ik ábra.)

      A mely vonások görbítéseivel nem tudja merre indúljon, azokat meghagyja egyeneseknek, így a fõszempontrai függõlegest (VI. ábra C-D) és a látkört (A-B), a többi azok felé görbûl. A hol nehézségekre talál, ott úgy tesz, mint báró de Manx mikor árokhoz ért: megragadja magát üstökénél fogva, átveti, s egész hideg vérrel tovább megy.

      Ezek egyenként szaknemértõk elõtt megjárják, de szeretném látni, hogy búvik ki egy összefüggõ munkában, ha négy síkot, két vízirányost és két függõlegest rajzol egyszerre egymást érintve, mint p. o. egy szobának két oldala, felsõ és alsó padlazata. Ezen esetben ilyen valami kell hogy elõálljon, mint a mit az V. ábra mutat: a d b   a e b egyik, a f c és a g c a másik sarok vonalai, most kérdés, ugyanazon sarok vonalát a vízirányos vagy függõleges laphoz számítja-e? Azt sem egyik sem másik lap különösen magáénak nem követelheti; így a b (az ürbeni egyenes) vonal nem lehet ugyanazon idõben mind a két ponton d és e ponton egyszerre. Hacsak egy húrnak nem gondoljuk, mely megpendítve míg peng, az a e b és a d b vonalokig terjedõ tért foglalná el, és Herdman azon fölsohajtásának értelmét, hogy "boldognak érzi magát, ha õ is tehetett valamit az emberiség gyönyörûségének emelésére" oda nem magyarázzuk, hogy egy örökzenét akar festeni. Egy hárfának ily alakban rajzolt húrjaival egy elhangzó accordot lehetne talán jelképezni, de egy szobának négy vízirányos sarokvonalát nem, mert azokat pengetni nem lehet.

      Hummel Távlattanában (Die freie Perspective von J. E. Hummel. I. Theil. Berlin 1833. II. Th. Berlin 1842) is lehet görbe homlokvonalzás eszméjével találkozni.