Szép nagy folyam ez, több rokonomat belelőtték,
úsztak lótetemek, hullák ’44-ben,
szovjet hadiszállítmányok később.
Jött azután Bős–Nagymaros, így aztán
elúszott a Duna is.
Kedves Attila, Duna nincs már.
Hol vagyunk már attól,
hogy dinnyehéj: a szar úszik, durva ipari szenny.
A Te Dunád már nincs.
Én most eltávozom,
el az élők sorából.
Hogy porként-e vagy sugárzás formájában,
ki tudja? Nincs különösebb
bizalmam a modern fizika
képszerű megfogalmazásai iránt.
Szalmai tanár úr hősiesen szembeszállt Heisenberggel,
Einstein álláspontján volt,
hogy isten nem kockajátékos.
Kitelepített szerzetestanár lévén
lehet, hogy többet tudott nálamnál
afelől, hogy hol lakik az úristen.
„Gyiriköm, gyiriköm – mondta nekem –,
tedd ezt szépen le.” Feszület volt a kezemben,
amivel éppen indián csatatáncot jártam.
„Ne tudja más, ne hallja más,
örökre szól a búcsúzás.”
(N. Mihalkov-parafrázis)
Ég veletek, barátaim, vége a dal-
nak. Engem most már vár a ravatal.
Lehettem volna jobb, szorgalmasabb,
de sajnos ennyire futotta csak.
Kár, hogy így van, jó volna élni még,
másrészt, belátom, ennyi is elég,
nincs rá okom – nem elégedetlenkedem:
tartalmas és szép volt az életem.
Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetőleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni).
Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kővendég?
Hogy hagyjanak már békén.
A kegyeletre szarok. Az élőkkel
kellett volna irgalmasabbnak lenni
(élni hagyni őket).
A kezdeményezés
a falé. Csak
mandinerből munkálkodhatunk.
S ha labda átmegy a falon?
Arra gondolni is rossz.
Mi itt telelünk ki.
Kelet-Európa Alsó, feltételes megállóhely.
utolsó posta: Bécs
Minden jót Tamás! (ne tamáskodj!)
Nejem köszönt
Gyuri
In: Örökhétfő. Szamizdat. AB Független Kiadó, Bp., 1987
(az eredeti gépirat szerint, ahol szerepel az F. T.-nek szóló ajánlás)
Drága Ottilia, választhattál volna
alkalmasabb időpontot az elmúlásra,
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik,
burjánzik a természet – mint a rák:
a kutyák ekecselnek, költ a fürj, meg a sárgarigó.
A költő az most költ, mert a halálszerűség
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el.
Szakszerű sírásás: ez a mestersége.
A költő: pillanatmegállító gép.
Szép filmet csinált rólad a televízió.
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad.
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia,
cserélődik ki körülöttünk a világ.
Zárulunk be magunkba.
Antikommunizmus és orgazmus szoros összefüggéséről olvastam legutóbbi könyved, az Egy nő egyik jeles darabjában. Te antikommunistának definiálod magad egyáltalán? Hozzáteszem mindjárt, hogy puszta kíváncsiságból kérdezem. Neked nyilván nem volt marxista múltad. Nekem volt, vastagon. Évekig tartott, amíg leküzdöttem.
Nekem ezeket a házi feladatokat nem kellett megoldanom. Hogyan válik az ember marxistából nem tudom micsodává, meg az emberarcú szocializmusig és tovább, ezek az én életemből kimaradtak.
Aggatott szőlőfürtök. Golyólukasnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd.
Mindjárt elmondanám, nem tudom, örülsz-e neki, hogy az Időm Gombrowiczcsalt tartom a legjobb könyvednek. Majdhogynem fő műnek érzem.
Örülök. Az ember, főleg ha már öreg, örül, ha az utolsóra mondják, hogy a legjobb, mert bizonyos kor után megjön a félelem, ahogy Lukács mondta úgy ’80 tájt: nézze, hát vannak kopások, az volna a rendellenes, ha nem volnának. Csak arra kell törekedni, hogy az ember felismerje, milyen területre és milyen mélységben terjednek ki. És ha a legutolsó könyvem a legjobb, az azt jelenti, hogy nincsenek még kopások.
amely mostanság, úgy tűnik, folyton válságban van, legkivált nemzetileg. Ez az identitászavar olykor – mondhatni – érdes formákban nyilvánul meg, lásd Bosznia, Csecsenföld, szelídebb, de meglehetősen kellemetlen változatban a funari Kolozsvárott (legyen neki Cluj-Napoca), vagy Meciar Szlovákiájában. De ide sorolhatjuk az önazonosság-keresés olyan országhatárokat átszelő patologikus megnyilvánulásait is, mint az elvadult feminizmus vagy az agresszív egészségkultusz.
Több okból értetlenül állok eme jelenségek előtt.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 3 hét
10 év 29 hét
10 év 32 hét
10 év 32 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 34 hét
10 év 36 hét
10 év 37 hét
10 év 37 hét