„Az infláció az ördög műve,
mert tiszteletben tartja a
látszatokat és szétrombolja a realitásokat”
(André Maurois)
Mindenekelőtt azt kellene leszögezni, hogy a fővárosi bérlakások (jó része) nem szociális bérlakás. Nem olyanok, mint a szigorúan ellenőrzött New York-iak, sem mint a francia HLM típusúak, melyek szociális kiutalás alapján kerülnek szétosztásra. Nem hasonlíthatók a Horthy-rendszer gettósított Mária Valéria-telepi lakásaihoz sem.
Az Állami Egyházügyi Hivatal utolsó napjaiban – hogy mentse a menthetőt – megszüntette önmagát. Létrehozta viszont a Vallásügyi Tanácsot, a művelődési minisztérium egyházi főosztályát és a Minisztertanács Egyházpolitikai Titkárságát. Az ÁEH utolsó elnöke, Sarkadi Nagy Barna miniszterhelyettesi rangban vezette az egyházpolitikai titkárságot. Az egyházi főosztály az egyházakkal kapcsolatos, főként anyagi jellegű, gyakorlati feladatok kezelésére kapott megbízást, továbbá az ÁEH irattárának őrzésére mint jogutód.
A Vallásügyi Tanács konszenzusteremtő fórumnak indult.
Kása Csaba a Beszélő legutóbbi számában a Berci, nekem szükségem volna pénzre című cikkemről írta meg véleményét. Most, hogy a cikk megírásával első indulatai vélhetőleg lecsillapodtak, arra kérném, próbálja meg végigolvasni a bírált cikket, az elolvasás ugyanis nagymértékben megkönnyítené a cikk mondandójának megértését.
1. Nem állítottam, hogy a költségvetésnek egyáltalán nem kell hozzájárulnia a hallgatók ellátásához.
Ki egérlyukban, ki palotában, ki pályaudvaron – de azért csak lakunk valahol. A jövő azonban aggasztó: vagy elveszítjük szűkös négyzetmétereinket, vagy a lakás költségei fognak mérhetetlenül megemelkedni.
Oszlányi Zsolt 46 éves. 23 évesen előadóként kezdte az Országos Tervhivatalban, majd a lépcsőfokokat végigjárva lakáspolitikus főcsoportfőnök-helyettesként érte 1990 tavaszán az OT megszüntetése. Azóta főosztályvezető-helyettesként a Pénzügyminisztériumban dolgozott, szeptemberben kérték fel a Népjóléti Minisztériumban alakított lakáspolitikai főosztály vezetésére.
Győri Péter szociológus, a fővárosi önkormányzat képviselő-testületének tagja, a szociális bizottság elnöke.
Gy.
Legalábbis ezt érné el Varga Júlia, a Beszélő 1990. október 13-i számában „Berci, nekem szükségem volna a pénzre!” címmel propagált gondolatmenete alapján. Pontosabban kiteljesedne az, ami ma már többé-kevésbé gyakorlat.
Messze voltunk még a választásoktól, az új hatalom létrejöttétől, amikor megjelent közéletünkben az igazságtétel, az elszámoltatás gondolata. Azzal, hogy a politikában megszólalók különbséget tettek elszámolás és leszámolás között, mintegy elfogadták az elszámoltatás gondolatát, azt, hogy az előző rendszer vezetőit valamiképpen felelősségre kell vonni. Maga az egykori MSZMP tette meg az első lépést ebben az irányban, amikor központi bizottsági dokumentumában mondta ki öt vezetőjének és korábbi miniszterelnökének felelősségét.
Fantáziátlan diákok
A hallgatók akcióitól – a miniszterelnökkel ellentétben – nem ragadnak el indulataim, teljesen érthetőnek találom, hogy egy réteg megkísérli érdekeit érvényre juttatni. Csak elszomorodtam a diákok fantáziátlanságán: miért csupán a minimálbért követelik maguknak, mondjuk havi 20 vagy 30 ezer forint helyett?
Előzmények
A távoli múltban a demokratikus ellenzék számára a hadsereg elsősorban emberi-jogi problémát jelentett. A régi Beszélő szót emelt a sorkatonák jogaiért, olyan, akkoriban hallatlan igények mellett állt ki, mint a katonák joga a szabad vallásgyakorlásra, arra, hogy a laktanyában bibliát, imakönyvet tarthassanak. Sok-sok cikkben védtük a lelkiismereti szolgálatmegtagadás jogát –szemben nemcsak a néphadsereggel, de a katolikus egyház vezetőivel is.
A magyar biztonságpolitika ma napirendre kerülő kérdéseivel azonban nem foglalkoztunk.
Most, hogy a Beszélőben folyó biztonságpolitikai vita a Kossuth-klubbeli személyes eszmecsere után lezárul, úgy tűnik, hogy a jövendő magyar biztonságpolitikával kapcsolatos elképzelések három jól elkülöníthető csoportja különböztethető meg.
Az első csoportra többé-kevésbé a pacifista nézetek voltak a jellemzők.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
8 év 4 hét
10 év 29 hét
10 év 33 hét
10 év 33 hét
10 év 34 hét
10 év 35 hét
10 év 35 hét
10 év 37 hét
10 év 37 hét
10 év 38 hét