Skip to main content

Kultúra

Lányi András: Egy fellebbezés elutasítása című könyvéről

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Németh Gábor: Lányi András elsősorban közíróként ismert: ő a Duna Charta egyik alapítója. Több filmje készült a hetvenes években, és prózakötete is jelent már meg. Az Egy fellebbezés elutasítása tizenhárom novellát tartalmaz, amelyek közül néhányat egy Késmárki nevű szereplő fűz össze ciklussá.

Angyalosi Gergely: Nekem a következő benyomásaim voltak a kötetről. Egyrészt nagyon egyenetlennek találtam. Bizonyos szövegek olyan hatást tettek rám, mintha egyfajta publicisztikának a meghosszabbításai lettek volna a szépirodalom síkján.


Benedek István Gábor: Zsidó kaleidoszkóp

Diósi Ágnes „Várj madár…” című könyvéről


Nem tudok fényképezni. Így történt, hogy egy nyári délután négy kockát egymásra fotóztam. A filmet automata hívta elő és másolta, aztán az összemontírozott kópiát órákon át bámultam: mit tud a véletlen! Képes egybeolvasztani több különféle teret és időt, s ezáltal különös, új dimenziót teremteni.

És most, hogy elolvastam Diósi Ágnes kötetét („Várj, madár…”, Kávé Kiadó, 1997), ez a nyári fénykép jutott az eszembe. A tüneményes szerző sok-sokféle zsidóságunkat exponálta a könyvpapírra.

A „tüneményes” szót persze majd megmagyarázom.




Agota Kristof Trilógia című könyvéről

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor, Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Bán Zoltán András: A Trilógia, mint a címéből is látszik, három regényből áll. Az első címe A nagy füzet, a másodiké A bizonyíték, a harmadiké A harmadik hazugság. A három regény külön jelent meg, mégpedig 1986-ban, 1988-ban és 1991-ben, franciául. Tehát noha a szerző magyar származású, voltaképpen francia irodalmi műről van szó. Az első regényt Bognár Róbert fordította, a másik kettőt Takács M. József. Mindezeket az adatokat azért mondom fel, mert szerintem elég fontosak a mű tárgyalása szempontjából.

Galántai Zoltán: Mémek, elméletek, evolúciók


„A biológiához hasonló tudományága nagy előnye, hogy mindenki azt gondol, amit akar.”
(George C. Williams: A pónihal lámpása. Terv és cél a természetben.)

A hasonlatok az általános vélekedés szerint néha hasznosak, mert rávilágítanak bizonyos összefüggésekre. Vagy legalábbis könnyebben megragadhatóvá teszik őket.



Galántai Zoltán: A szerencsétlen dualista és a mesterséges intelligencia esete


Ez engem arra a taoista történetre emlékeztet… ami valahogy így hangzik: két bölcs álldogált a hídon, a patak fölött. „De szeretnék hal lenni, a halak olyan boldogok!” mondta az egyik a másiknak. A másik azt válaszolta erre, hogy „Honnét tudod, vajon boldogok-e a halak vagy sem? Hiszen te nem vagy hal.” Mire ismét az első szólalt meg: „De te viszont nem vagy én, tehát honnét is tudhatnád, vajon tudom-e, hogyan éreznek a halak?”
(Douglas R. Hofstadter:
A Coffeehouse Conversation)

A logikatudós Raymond M.


Svetlana Slapsak: Jugozombi


A jugozombi kifejezés először a zágrábi bulvársajtóban terjedt el, de azután kapva kaptak rajta másutt is, ami tragikus és paradox bizonyítéka annak, hogy a jugoszláv térség még mindig egységes, a kommunikációt ugyanis megkönnyítik az egymással közeli rokonságban álló nyelvek. A „jugozombi” eszerint a bulvársajtóban szintén elhíresült „jugonosztalgia” nevű betegség súlyosabb formája: olyan élőhalott, aki visszasírja a régi Jugoszláviát, és ezáltal veszélyes az élőkre és az élet új minőségére nézve.

Kontra Ferenc: Térden hagyott erdők

Két ország között a Drávaszögben


Arra gondoltam, hogy nagyon nyomasztó lesz az utazás, de nem: fényesre világította a nap a batinai hidat, egy harcászati terepasztal játékbástyáinak tűntek a betonból öntött, szűk őrtornyok; a jugoszlávok személyi igazolvánnyal is menni hagyják még az átkelőket, a túloldalon pedig a belga kéksapkások állomásoznak, most éppen UNTAES a nevük. Mivel kevesen igyekeznek az elátkozott tartomány felé, nemigen akad dolguk. Megállunk a sorompó előtt, a kis katonai őrbarakk mellett. Toni Braxton dala kihallatszik a nyitott ajtón át; előjön az ügyeletes kéksapkás.

Szilágyi Andor Shalim című könyvéről

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Bán Zoltán András: Uraim, szeretnék egy kis meglepetést okozni nektek. Kezembe került a Hajónapló című folyóirat, a Bárka Színház lapja, és abban Szilágyi Andornak, a mai beszélgetés főhősének a naplója. Azt írja: „Mi teszi a Shalimot nagy könyvvé? Az őszintesége. És mi pirinyítja le kritikusait? A hülyeségük.”

Hát akkor vágjunk bele a hülyeségbe! Szokás szerint előbb megpróbálom összefoglalni a könyv cselekményét, tartalmát. A boszniai háborúban játszódik a regény, vannak benne szerbek, horvátok, muzulmánok.


Robert Walser: Hóesés

Kisprózák


Nahát!

Ott ültek az asztal körül. Varázslatos hajnal volt. A hold ezüstje még fönn derengett az égen. De már a kelő nap mosolygós fénye is beragyogott az ablakon. Mindeközben – fájdalom! – odakint ömlött az eső. A vonzó megjelenésű és választékosan öltözött polgári családot azonban ez utóbbi körülmény a legkevésbé sem látszott zavarni. Sőt: maradéktalan elégedettség sugárzott az arcukról az asztal körül ültükben. Hogy milyen asztalt ült körül e kedves és népes és tőkés família? Kutya legyek, ha nem a teázóasztalt! És ugyan vajon mit ihattak? A keservét! Hát teát!


Halasi Zoltán: Fehér árnyék


„A boldogság nagyobb a szenvedésnél.”
Robert Walser

1956 karácsonyán egy svájci tanya közelében két parasztgyerek egy öregember holttestére bukkant. A halott hanyatt feküdt a hóban. A fej enyhén félrebillent, a száj tátva, mintha csak a friss téli levegőt szívná be. Két méterre tőle hevert a kalapja. Zakója belső zsebéből karácsonyi üdvözlőlapok kerültek elő, valamint néhány nyugta bizonyos írói honoráriumokról. A Rosenberg nevű hegy egyik mellékcsúcsáról ereszkedett alá a völgybe.



Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon