Skip to main content

Kultúra

György Péter: Szép-e a jó? Jó-e a szép?


Amikor a lehetséges művészetelméletek két egymással élesen szembeállítható alternatívájának, az esszencializmusnak, illetve az institucionalizmusnak a sorsát választottam elemzésem tárgyául, akkor valójában egyetlen probléma közelebbi vizsgálatára vállalkoztam. Nevezetesen: a művészetről való beszéd lehetőségeinek vizsgálatára, a kortárs művészet tapasztalataival a hátunk mögött. Megismétlem: a kortárs művészet tapasztalataival, a művészettörténet kora után.

Tanulmányom értelemszerűen több helyen reflektál Arthur C.


Galántai Zoltán: Kivégzett disznók, mély-ökológusok


„A nagy vadállat rituális legyilkolásának az eszméje maradványokban tovább élt a középkori időkig, amikor a derék lovagok azzal fitogtatták ügyességüket, hogy lóhátról lándzsát szúrtak a bikába. A pápa ezt a gyakorlatot a tizenhatodik században betiltotta, nem azért, mert embertelen látványosság volt, amelyben a lovaknak gyakran kifordult a belük, és a bikák lassú halált szenvedtek, hanem túlságosan sok kiváló nemesember sérült meg súlyosan.

Kemény István: Szia, Atilla!

Nagy Atilla Kristóf emlékére


Rossz helyre temetünk, tudom. A te sírodnak valahol bent kéne lennie a városban, a Moszkva tér aszfaltja alatt vagy egy kocsma falában, nem tudom, hol. Ahol élők vannak, akik ennek a városnak az életét élik. Ott várják egymást, beszélgetnek, isznak, gördeszkáznak a sírodon. A feliratot te magad kellett volna kitaláld. Valami olyasmi lenne, ami cinikus, durva, szellemes, frivol és mégis otthonos. Ami hozzásegítené az élőket ahhoz, hogy jobban viseljék a halál tudatát. Mi van? Itt vagytok már megint? Mentek bulizni? Na jó. Én maradok.

Csernus Ákos: Vörös bugyi


Vanessa volt az első amerikai nő az életemben. „Kétvállra fektettél egy szuperhatalmat”, gratulált Bandi, akivel estefelé gyakran bejártuk a Latin Negyed és a Montparnasse bisztróit, hogy megnézzük, mi újság a húspiacon. Annak idején gyorsabban peregtek a dolgok. Az ötvenes években még csak a zöld herezacskójú páviánnak volt HIV-vírusa Észak-Ugandában, ha hihetünk a Brit Királyi Akadémia orvos szakértőjének.

Nagy Atilla Kristóf: Szürkület bádog



Végül a kesztyűt a gyomromba varrják.
Külcsín és belbecs nem számít már,
És nem veti ki testem az idegen anyagot,
Idegen az idegent.
Mi van még?, gondolom, ezzel a mostani,
ezzel a gondoló agyammal, és nincs semmi,
a semmi van. Az lesz.
Ennyi volt? Ez volt? Ennyi és ez.
És mintha mégsem. Olyan idegen,
nem az enyém.

Abban a percben
nem szakad le az ég, és nem indul meg a föld,
éppúgy megfagy a víz majd, és párolog a benzin,
kondenzcsíkot hagynak a repülők az égen.













Szántó F. István: Címszavak egy életműről

Lorand Gaspar


(fogadtatás – siker) Kérdés persze, melyik: az „itthoni” vagy az „otthoni”. Nagyon nem mindegy, hogy ennek a magyar származású és anyanyelvű, de kizárólag franciául író költő-esszéistának a francia kultúrában és irodalomban elfoglalt helyéről, az ottani fogadtatásáról, befogadásáról beszélünk-e, vagy pedig francia nyelvű műveinek magyarországi jelenlétéről, hatásáról, recepciójáról. Hisz Gaspar franciaországi (azaz inkább és tágabban frankofón) fogadtatásával kapcsolatban nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy befogadták.

Pál Melinda: Hadikommunikáció

Nagy Atilla Kristóffal Pál Melinda beszélgetett
Nagy Atilla Kristóf emlékére


Az ünnepi könyvhét egyik újdonsága Nagy Atilla Kristóf Fragmenta című kötete. Ebben a kötetben Nagy Atilla Kristóf, mondhatni azt, hogy rendhagyó módon, archaikus hangot üt meg és archaikus témákat választ, miért?

Egyrészt szerettem volna kipróbálni magamat, hogy mennyire tudok régebbi stílusnyelveken beszélni. Nem próbáltam meg azért teljesen reneszánsz vagy barokk nyelven vagy a hellenizmus klasszikus, veretes nyelvén írni, hanem kicsit csaltam, tehát a történeti, stilisztikai hűség rovására elkövettem néhány stiklit.


Claude Simon: Stockholmi beszéd


Most öregember vagyok, és mint sokaké a mi vén Európánkban, az én életem első része is meglehetősen mozgalmas volt: tanúja voltam egy forradalomnak, háborúztam különlegesen gyilkos körülmények között (olyan ezredhez tartoztam, amelyet a tábornokok hideg fővel már előre föláldoztak, és amelyből egy hét alatt gyakorlatilag semmi sem maradt), fogságba estem, megismertem az éhséget, a rendkívül kimerítő fizikai munkát, megszöktem, súlyosan megbetegedtem, többször kellett farkasszemet néznem az erőszakos vagy természetes halállal, a legkülönfélébb emberekkel kerültem érintkezésbe, papokkal, te

Fráter Zoltán: Persona grata

Nagy Atilla Kristóffal Fráter Zoltán beszélgetett
Nagy Atilla Kristóf emlékére


Egyszer azt mondtad, hogy nem igazán érzed magad otthon a saját nemzedékedben, a hatvanas évek elején születettek között. Kiben van a hiba? A nemzedékben, amely talán nincs is, vagy benned?

Egyrészt eléggé összeférhetetlen pasas vagyok, lehet, hogy más nemzedékben sem érezném igazán otthon magam, másrészt pedig azt hiszem, hogy az én nemzedékemre az jellemző, hogy rendkívül introvertált, tehát befelé forduló, és ez az, amiben igazán különbözünk.


Claude Simon A történet című regényéről

beszéget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gábor és Radnóti Sándor
Irodalmi kvartett


Angyalosi Gergely: Mindenekelőtt az íróról szeretnék mondani egy-két dolgot, mert azt hiszem, hogy többé-kevésbé ismeretlen a magyar olvasók előtt. 1913-ban született Madagaszkáron, az iskoláit már Franciaországban végezte. Festőnek készült – ez nem közömbös prózájának a megértése szempontjából sem. 1936-ban egy rövid ideig részt vett a spanyol polgárháborúban, 1940-ben német fogságba esett, ahonnan megszökött. Tulajdonképpeni irodalmi pályáját 1945 után kezdte, de igazán elismert 1956-57 táján lett.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon