[Eörsi János]

Vissza a főcikkhez →

Az Egyesült Államokban a vagyonadó (szó szerinti fordításban „tulajdonadó”) a legfontosabb a helyi adónemek és harmadik legfontosabb az összes adófajta között. Bár szerepe a korábbi évtizedekben csökkent (illetve az ebből származó önkormányzati bevételek kevésbé nőttek, mint más adóbevételek), 1981-ben még mindig a helyi adók 77 százalékát hajtották be a földek, telkek, lakóházak, kereskedelmi és ipari ingatlanok, valamint a különféle ingóságok tulajdonosaitól. A vagyonadót jórészt ingatlanok után szedik, ezeken belül is – tömeges állományuknál fogva – a családi házak alkotják a legjelentékenyebb adóalapot.

A becsült vagyonértékek megoszlása az USA-ban (1976)

Az adatokat Richard és Peggy Musgrave tanulmányából idéztük (Szociálpolitikai Értesítő, 1993/1–2., szerk.: Semjén András). A szerzők észrevételezik, hogy igen nagy a szóródás az amerikai városok, helységek között aszerint, hogy a vagyonadó mekkora érvágást jelent. Ez ugyanis két tényezőtől függ. Maguk az önkormányzatok szabják meg először is a nominális adókulcsot, vagyis azt, hogy a felmért vagyonérték hány százalékát kell fizetni. Másrészt az értékfelmérést is helyben, helyi módszerekkel végzik (Amerika-szerte több mint 75 ezer értékbecslést végző közigazgatási egység működik), és helyben alakul ki az is, hogy a piaci érték hányadrészét tekintik adóalapnak, azaz mekkora a vagyonértékelési együttható. A kettő együtt, határozza meg a valóságos teher, az effektív adókulcs mértékét. Általában vagy a nominális adókulcsot emelik magasabbra, s ekkor a vagyonértékeléskor fog vékonyabban a ceruza, vagy fordítva járnak el. Az effektív teher tekintetében még így is jelentékeny különbségek mutatkoznak. Például két szomszédos államban, de egyként a Michigan-tó partján fekvő városban, Milwaukee-ban és Chicagóban az eltérések a következők (1978-as adatok alapján):

A lakásingatlanokra kivetett adók két szomszédvárban

Mindennek természetesen történeti okai vannak. Amerikában eleinte kiválasztott vagyontárgyakra – földre, marhaállományra – vetették ki az adót; később, az újabb és újabb tulajdonformák kialakulásával olyan egységes adókulcsot alkalmazó rendszer alakult ki, amelyben az adózó teljes tulajdona után fizetett. Mivel azonban a vagyonok fajtái tovább differenciálódtak, a múlt század végén az általános vagyonadót egy jóval szűkebb megközelítés váltotta föl, a személyi tulajdonban lévő ingóságok jórészt elkerülik az adózást, a pénzügyi aktívák utolérésére pedig kísérletet sem tesznek. Ma már az önkormányzatoknak (és részben az államoknak) kell egyensúlyozniuk az adóbevételek biztosítása és a népszerű(tlen)ség, a behajtás és a méltányosság szempontjai között. Hogy az adókivetést és -behajtást (Angliától eltérően) nem központilag szabályozzák, furcsa helyzetet teremthet. Egy városnak például – a látszat ellenére – nem érdeke, hogy a többitől függetlenül emelje a vagyonadót. Ez esetben ugyanis menekülne a tőke a környékről. Tartósan csak a föld- és telektulajdonosok kénytelenek elviselni azt a terhet, amelyet az adóemelés, következésképp befektetéseik értékvesztése jelent. Ők tehát nem háríthatják át az adóemelést, s mivel jellemzően a gazdagabb, nagyobb jövedelmű rétegekből kerülnek ki, a föld- és telekadó egyértelműen progresszív. Más a helyzet a lakásokkal: itt az adó növeli a lakásfenntartás költségeit (vagy mert maga az adóalany a tulajdonos, vagy pedig mert a háziúr beszámítja az adót a lakbérbe), így azok járnak rosszabbul, akiknek jövedelmük nagyobb részét kell a lakásra költeniük – vagyis a szegényebbek. Ezért a legtöbb állam jövedelemadó-jóváírással segíti az idős háztulajdonosokat, és minden államban adnak ilyen kedvezményt a bérlőknek.

A vagyonadó a legnépszerűtlenebb adófajta Amerikában. Ezt a szerzők részben azzal magyarázzák, hogy ez az egyetlen adó, amelyet évente vagy félévente kell befizetni; ráadásul az ingatlantulajdonosok összehasonlíthatják vagyonbecsléseik eredményét a szomszédokéival, és irritálják őket az eltérések. Az infláció hatása ráadásul előbb-utóbb az ingatlanok magasabb becsült értékében is tükröződik. Az emiatti fölháborodás a 70-es évek végén több államban törvényes vagy egyenesen alkotmányos vagyonadó-korlátozásokhoz vezetett.

• Gazdaság és társadalom