Csarnai Attila

Vissza a főcikkhez →

Csupaősz, szakállas, toprongyos, szakadt bakancsot viselő öregember ül egy zsámlin a Nyugati pályaudvar nagycsarnokában, szerda éjjel. Arra vár, hogy a köjálosok előbb a fertőtlenítőbe, majd kórházba szállítsák. Szótlanul mered maga elé, még a fejét sem mozdítja.

Ez volt az az éjszaka, amikor minden előzetes jel arra mutatott, hogy a hajléktalanokat végleg eltávolítják a pályaudvarokról. Elvégre tűrhetetlen – s ebben jobbára egyetértett mindenki –, hogy egyesek akadályozzák a vasutasok munkáját, háborgassák a pályaudvar közönségét.

A terv precíz: bezárni a főbejáratot (a továbbiakban egy-két kapus őrködik), védőrácsot vonni a metró felőli oldalon, és sűrű ellenőrzéseket tartani. Őrjáratok vasutasokból és rendőrökből, az összhangra nem lehetett panasz. Szinte fél szavakból megértették egymást; ha az egyik biccentett, a másik rögtön tudta: gyanús személy van a közelben. Ekkor udvariasan, de határozottan megkérdezték az illetőt: ugyan mit keres a pályaudvaron éjnek idején? Ha semmit, akkor inkább távozzon. Ha valamit, akkor mutassa a jegyét, manapság senkinek sem lehet hinni.

Egyébiránt az volt a fő kérdés, ki számított gyanúsnak, s ki nem. Ha az ismeretlen a földön feküdt – pláne bóbiskolt, ez a legrosszabb! – el volt veszve. Ha látszólag céltalanul sétált, minimum kérdőre vonták. Segítségül kutyákat is felvonultattak. Az eb hűséges társ, rájuk számítani lehet a nehéz pillanatokban. Meglehetősen összetett feladatuk volt: a sok sétáló, várakozó ember között meg kellett érezniük: kit kell megugatniuk, s kit nem. Bármennyire értelmes jószág is a kutya, ez általában nem sikerült nekik, ugattak egyformán boldog-boldogtalanra. Ennyiben eltértek gazdáiktól, akik képesek voltak különbséget tenni sétáló és sétáló között.

Árulkodott a ruha, a kinézet, a járás, a beszéd, ember nem tévesztené össze őket.

A csupaősz öregemberről, aki még mindig a zsámlin ült, hamar észrevették, hogy hajléktalan. Egykettőre elkülönítették a többiektől, s tudtára adták, hogy innen mennie kell. Az öregember nem ellenkezett, valószínűleg ugyanolyan mereven nézett maga elé, mint most is.

Szó nélkül tűrte, hogy leültessék a zsámlira, s kihívják a Köjált. Úgy látszott, a férfi általában mindent szó nélkül tűrt, különösképpen nem érdekelték a körülötte zajló események. E szempontból az is mindegy, hogy melyik párt volt hatalmon, milyen fordulatok rengették meg a világot. A férfi valaha talán vitatkozott, érvei is voltak, de ennek már semmi jele.

A fertőtlenítést ugyanolyan természetesnek tartotta, mint azt, hogy nem fertőtlenítik.

A köjálosok persze sokkal komolyabban vették a dolgot. Némi érdeklődéssel kérdezték az öregembert, hogy mióta lakik itt, miből él, mikor volt utoljára beteg, s most fáj-e valamije. Azt is megérdeklődték, van-e hozzátartozója, s elkíséri-e őt valaki. A férfi csodálkozva hallgatott. A köjálosok ekkor kétoldalt megragadták, s a kocsijukhoz támogatták.

Közben már éjfél is elmúlt, a kutyák néha még ugattak, a járőrök járőröztek. Lényegében rend volt és fegyelem. A vasutasok szinte teljesen kiürítették a Nyugatit, s ez részükről sikerként könyvelhető el.

• A létminimum alatt