Szászi Júlia

Vissza a főcikkhez →

Bécs színházait a központi kormány és Bécs községtanácsa – közösen tartja el. A létesítmények csekély része állami tulajdonú, a zöm magánszínházként működik. Különleges helyzetben van két színház, amely Bécs város tulajdona. A bécsi községtanács száz százalékig fedezi a Theater an der Wien és a Raimund költségeit. Korábban Bécs városáé volt a Ronacher is, amely ma az egyetlen önfenntartó magánszínház.

Az állami színház a monarchia öröksége. Az utolsó császár négy udvari színháza – az épületekkel egyetemben – az Osztrák Köztársaság tulajdonába ment át: a Staatsoper (Operaház) a hozzá tartozó Volksoperrel, valamint a Burgtheater és kamaraszínháza, az Akademietheater költségvetési intézmény.

Az állami és a bécsi tulajdonú színházakon kívül a többinek nincs saját épülete, azt konszernektől, bankoktól – vagy például a Volkstheater a szakszervezetektől – bérlik.

A száz százalékig szövetségi tulajdonú négy színház a központi költségvetésből külön fejezetként kapja a fenntartásához szükséges összeget (tavaly összesen 2,5 milliárd schillinget). Az intézmények gazdasági működése éppoly nyilvános, s épp annyira közügy, mint a művészeti tevékenységük. Az éves mérleg vaskos kiadványban jelenik meg, s a sajtó rendelkezésére áll.

A községtanács száz százalékig fedezi a főként sikeres musicaleket játszó Theater an der Wien és a Raimund Theater költségeit. A három évvel ezelőtt felújított Ronachert, hogy megszabaduljanak a kiadásoktól, bérbe adták egy schilling jelképes összegért. Peter Schwenkow vállalta, hogy önfenntartó színházat teremt. A kísérlet olyan jól sikerült, hogy az „anyaszínház” – sokak szerint puszta féltékenységből – most perel: azt állítja, hogy bérlője szerződést szegett, és jogtalanul musicaleket játszik, elorozva előle és a Raimund elől a könnyű műfajra vágyó közönséget. A Ronacher állandó társulat nélkül, en suit rendszerben működik. Napi kiadásai a városi támogatást élvező Theater an der Wien költségeinek harmadát sem teszik ki. Drágán és nagy kihasználtsággal játszanak – ettől nyereségesek. Az összes többi magánszínház az elenyésző, a kiadások alig 0,5-3 százalékát fedező szponzorösszegektől eltekintve szubvencióból működik. Évente körülbelül 700 millió schillinget kapnak, egyharmad részben a kulturális minisztériumtól, kétharmad részben a várostól.

Különbség van az úgynevezett nagy-, illetve a közép- és kisszínpadok, valamint a független színházi csoportok finanszírozása között. Míg a nagy magánszínházak – Volkstheater, Theater in der Josefstadt, Schauspielhaus – évadra kapják a szubvenciót, a közepesek és kicsik (kb. húsz) a produkcióra.

Sem a szubvenció, sem a teljes állami vagy városi támogatás nem jelent beleszólási jogot a művészeti vagy személyi kérdésekbe.

Külön fejezet a kétszázra tehető független (szabad) színtársulat. Közülük az állandó házzal rendelkezők viszonylag jobb helyzetben vannak, hiszen elég megkapniok a produkcióra szabott szubvenciót, és máris játszhatnak. A helyiséggel nem rendelkezők részére a községtanács és a szövetség közösen fenntart egy állandó színházat – a die theater Künstlerhaust. Az intézmény intendánsa dönti el, melyik produkció kap játszási lehetőséget. A többiek „házalnak” előadásaikkal: több saját színházzal rendelkező társulat be-befogad jobb produkciókat, mások számára a város nyújt alkalmi lehetőséget – sátorban vagy más helyen. A fesztiválok biztosítják a „nagy kiugrás” lehetőségét. A független társulatok – és a kisebb színpadok – helyzete az utóbbi években stabilizálódott, kisebb a fluktuáció, kevesebb együttes tűnik el, és kevesebb új alakul.

A bécsiek megszokták a pezsgő színházi életet, ragaszkodnak hozzá, emellett valóságos az igény a „kultúra városa” besorolásra, és az idegenforgalom is szívügy. Bécs közönsége szigorú – de mindent megtesz színházaiért: elkelnek a sokszor méregdrága jegyek – a bécsi színházakban ritka az üres szék, annál gyakoribb az esti pénztár előtti reménykedő ácsorgás az utolsó pillanatig.

• Gazdaság és társadalom