Vissza a főcikkhez →

Az 1991-ben fölállított Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal (OKKH) tevékenysége bő négyéves története során mindvégig reflektorfényben és támadások kereszttüzében állt. Ellenfelei nem sajnálták szakmai és politikai ellenérveiket a hivatalra pazarolni, a konzervatív kormánykoalíció viszont politikai kötelességének tekintette védelmét a rázúduló kartáccsal szemben. Mindeközben a siheder intézmény végezte a munkáját, és élte a kandi tekintetek elől elzárt belső életét. Bár az OKKH elnökének (egyben címzetes államtitkárnak) kinevezett Sepsey Tamás és a megyei hivatalvezetők kormánypárti lojalitásához kétség sem fért, ez az apparátus mindennapi munkáját alig érintette. Az Antall- és Boross-kormány által támogatott és békén hagyott hivatal szorosra zárta sorait.

A tevékenységéből fakadóan ideiglenesnek szánt OKKH kiépítette szövevényes intézményi struktúráját, és az elmúlt ciklusban a biztos és elégséges költségvetési támogatásra is számíthatott.

Az 1994-es parlamenti választásokon kormányra került mindkét párt a kárpótlási folyamat minél hamarabbi lezárásának a híve volt. Különösen a liberálisok tartották az OKKH-t és vezetését ludasnak a végeláthatatlannak tűnő kárpótlásban. Juhász Pál, az SZDSZ szakértője és Kis Zoltán, a Földművelési Minisztérium (FM) politikai államtitkára szerint az OKKH nem államigazgatási hivatalként, hanem a kárpótoltak vélt érdekeinek képviselőjeként lépett fel. Állításukat igazolni látszanak azok a főleg Sepsey Tamástól származó egykori nyilatkozatok, melyek a lakosságot ösztönözték a kárpótlásban való minél nagyobb arányú részvételre. A hivatal kezdeményezte a kárpótoltak körének kiterjesztését és az igénybeadások határidejének kitolását. „Nemigen tehettünk mást, aktív közreműködésünk nélkül még jobban csorbult volna a kárpótlás valódi célja és a kevés jeggyel rendelkező eredeti kárpótoltak érdeke” – magyarázza Sztáray Mihály, a Pest Megyei Kárrendezési Hivatal (PMKH) vezetője.

Az OKKH bürokráciája olyannyira megerősödött, hogy lényegében a kormánytól függetlenül működhetett. Tehette, hisz országos hatáskörű szerv volt, és a fölérendelt ún. ötös bizottság (FM, Igazságügyi, Munkaügyi, Pénzügy- és Belügyminisztérium) tagjai között szétszórt hatáskörök eleve lehetetlenné tették, hogy érdemben ellenőrizhessék, netán beavatkozhassanak működésébe. (Jellemző, hogy a bizottság elnöke a legkevésbé érdekelt munkaügyi tárca vezetője, Kiss Gyula lett, talán mert – ki tudja már, miféle – kisgazda volt.) Ez azonban nem hozott a felszínre hatásköri vitákat az 1994-es kormányváltásig.

A Horn-kormány bele kíván szólni az OKKH tevékenységébe. Ezért már a múlt év során megszüntette az ötös bizottságot, és az FM ellenőrzése alá helyezte a hivatalt. Az MDF-színekben parlamentbe ülő Sepsey helyébe Nagy Ferenc került. A kellő pártállami pedigrével és hivatali gyakorlattal rendelkező új OKKH-elnököt (a Tulajdoni Kárpótlási Főosztály éléről lépett elő) a szocialisták támogatták, de elfogadták a szabad demokraták is. Mára azonban szertefoszlott az a remény, hogy akinek az embere vezeti OKKH-t, azé lesz a közvetlen irányítás. A kabinet elvárta, hogy Nagy rövidre zárja a kárpótlási folyamatot, s fokozatosan leépítse az apparátust. Nagy ezzel szemben folytatni kívánja a hivatal Sepsey alatt kialakult gyakorlatát. Az elnök szerint az OKKH előtt még számos feladat tornyosul: az eljárások teljes lezárása, az archiválás, a kárpótlási törvények végrehajtása.

A kormány viszont elszánta magát, hogy felszámolja az önjáró hivatalt, beolvasztja az FM-be, és munkatársainak jó részét a megyei földhivatalokba vezényli át. (Igaz, az OKKH szép csöndben már így is megvált 1400 munkatársából 200-tól.) A PMKH vezetője, Sztáray Mihály jogosnak találja a kormány ésszerűsítő törekvéseit. Nagy Ferenc viszont, akinek korábbi mentorai valószínűleg ajtót mutatnak, nem kíván a kérdéssel foglalkozni, amíg írásos határozat nem születik.

• Belföld