Várkonyi Benedek

Vissza a főcikkhez →

Párbajozunk, mint Steven Spielberg polgára, kit hatalmas erejű országúti teherautó üldöz, míg ő maga nem rossz, ám sokkal gyengébb kocsiján robog. Üldözője láthatatlan; hiába akar a szemébe nézni, vívjanak meg úgy, ahogyan az klasszikus ellenfelekhez méltó. Az utolsó pillanatban a másik párbajozó mindig eltűnik, meghúzódik egy kanyarban, hogy azután a következő kereszteződésben megint csak óriás gépét lehessen látni. A hatalom kormánya mögött ül, úgy vezet, valószínűleg magabiztosan. Erő van a kezében, úgy rohan.

A nézeteik miatt kitaszított százhuszonkilenc becsületes rádiós üldözőinek – s az egyelőre még maradottakéinak – sincsen arcuk. Fantomok, közleményemberek, akik örökké zárt ajtók mögött tárgyalnak, és csak papiroson, televíziós híradásokban adnak jelt magukról; talán nem is léteznek, mindössze kivetített fényképük van. Ha keresed őket, köddé válnak. Csak sejteni lehet, mit éreznek, mifélék, hányan is vannak. Egyvalamit tudni róluk: hogy rossz a teherautójuk kormánya. Jobbra húz. Ez nagyon balesetveszélyes. Kivált, hogy ők maguk láthatatlanok.

Körülbelül kétszázan gyűltünk össze rádiósok, hogy a sokkban az életünkről beszélgessünk egy kicsit. Azután föl akartuk keresni ezt a vezetőt, hogy a szemébe nézzünk, meglátni, csillog-e benne egyáltalán valami fény. Se fény, se szem. Csak egy üres alelnöki szoba, egy üres szék. Tulajdonosa fontos elintéznivalót talált magának azon a napon. Időzített. Másnap, akárha ott lett volna, a szemtanú pontosságával sietett tudtul adni – közleményben –, hogy „berontottak” szobájába, szennyeztek, huzavonáztak és hangulatot keltettek. Hangulat most tényleg van a rádióban; keltője azonban akkor is láthatatlanná változott. Leo Naphta a saját fejébe lőtt, mikor Lodovico Settembrini, a párbajellenfele a szemébe nézett. Belátta, nem tehet másképpen. De, a jezsuitát lehetett látni.

Nekik nem lehet a szemükbe, nézni, mert nincsen szemük. Arctalanok. Mint Spielberg sofőré, megpróbálnak leszorítani bennünket az útról. Féltik az utat.

Félnek, mert felesre teremtette őket az Isten; lelkükben van a mérgező anyag, a gyűlölet, amit ki tudja, mi termelt ki, s hogy mi ellen kell vele védekezniük. Nem tudnak szabadulni tőle, talán nem is akarnak. Alacsony növésűek, szeretnek a magasban lenni, odaföntről, úgy látszik, alul minden kisebb; fordított világ. Ingatag létrán másztak föl oda, a rossz fából ácsolt emelvényre, s onnan uraskodnak, magabiztosan, de félve. Levelekben s korábban szigorúan titkos listákon küldözgetik a kiszemelteknek üzenetüket, az ítéleteket. Ők maguk nem merik kézbesíteni. De vajon miért félnek? Mert stílusuk éppolyan, mint céljuk. Georges-Louis Leclerc, vagyis Buffon mondta, hogy tényeket, adatokat, fölfedezéseket kölcsönözhetünk másoktól, stílust azonban nem. Az csakis a sajátunk lehet, akár lenn vagyunk, akár odafönn. Ők most odaföntről, saját stílusukban végzik fontosnak hitt munkájukat, listáznak. Szelektálnak. Ujjuk egyetlen mozdulatától függ, ki áll jobbra s ki balra, megvannak hozzá a szempontjaik. Ezek ugyanazok.

Az ész az ámokfutásban nemigen számol következményekkel, s valószínűleg beválnak számításai. A szomorú eredmény nem mindig érthető a jog nyelvén, és nem áll föl olyan erkölcsbíróság, amely felőlük dönthetne. S nincs mindig fölső égi látnok vagy győzedelmeskedő mesehős sem, aki igazságot tesz. Ki lehet csusszanni a nem létező bíróság ítélete alól. Az arctalanok sietős munkájuk végeztével elégedetten távoznak majd; mint a földműves, aki betakarította a pazar termést. Így lesz.

A kárvallottak pedig igyekeznek száműzni őket gondolataikból, a megbocsátóbbak talán irgalmasok lesznek. Ám ők nem irgalomra számítanak, hanem arra, hogy ha úgy hozza a sors, meghúzódnak egy kanyarban vagy sötét búvóhelyen, s várnak, hogy újra beindíthassák teherautójuk motorját.

Ha meglesz még a régi. Mert Spielberg titokzatos sofőre a film végén halálos szakadékba zuhant, robusztus járművével együtt, kormánykerekestül. Biztosan az utolsó pillanatban is a volánba kapaszkodott, görcsösen.

• Belföld