Egy hajléktalanokkal foglalkozó segítőnek – ha nem képes a szociális munkás- kliens szerepviszonyokon túlmutató, azokat más dimenzióba helyező kapcsolatokat kialakítania – egészen torz képe lehet a saját ügyfeleiről. Hiszen akkor soha nem ismeri meg őket teljes valójukban, hanem csupán azzal a csontsoványra apadt „hajléktalan-szerepkészlettel” találkozik, amelyet sok különböző, de mégis egy irányba tartó folyamat szorított be a mélyen gyökerező bizalmatlanság állapotába, amelyben csak szükségleteket tud felmutatni, ráadásul nem is mindig udvarias formában. Vagy éppen nem akar semmit, mert az akaratára megsemmisítő csapást mértek az életében elszenvedett események. A hajléktalan emberek jó része ilyen képet mutat magáról az érkezési oldalon, azaz amikor például egy hajléktalanszállásra érkezik.

A kultúra szerepét illetően a mindenkori titkosrendőrségeknek több igazságuk volt, mint a kultuszminisztereknek: a társadalom „felforgatásának” alapvető oka ugyan a gazdasági és szociális ellentmondásokban keresendő, a folyamat mégis többnyire a kultúrában indul meg. Ezen rendőrségek megnyugtatására azonban azt is elmondhatjuk, hogy tömeghatását tekintve a kultúra (rövid időszakoktól eltekintve) mindig a legkonzervatívabb erők közé tartozott. A társadalom működésében a kultúra valamiféle kötőanyag, malter vagy (mint Richard A. Peterson mondja) ragasztószer. 

Havas Gábor kirobbanóan tehetséges kutató, tanár és változóan sikeres menedzser, ha sikerkritériumnak azt a képességet tekintjük, hogy megteremtse a munkájához minimálisan szükséges intézményi kereteket. Kirobbanó tehetségének sziporkázó verbalitása élesen elüt kényszerű menedzseri szerepeinek nyelvi tétovaságától. A tehetséges, de kevéssé gyakorlatias bölcsészekről, akadémikusokról, kutatókról színes adomákat mesélnek kortársaik, de Havas nem fér bele a szórakozott professzor vagy a bogaras bölcsész közhelyes szerepébe.

Küldöm – mint egy szívküldiben – ezt a leltárt abból az időből, amikor még nem ismertelek, de középiskolás rajongóidtól már hallottam rólad. Kíváncsivá tettek.

Ajándékot továbbadni, úgy emlékszem, nem illik. Pedig elég sokszor előfordul, hogy az ember kap valamit, aminek jobb helye lenne másnál. Én nagyon szeretem ezt az ajándékot, nem is adom tovább, inkább nyilvánossá teszem. Aki adta, ma 51 éves. Talán megbocsátja.

Havas Gábort, lapunk alapító szerkesztőjét barátai, tisztelői, tanítványai, munkatársai két kötettel köszöntötték 70. születésnapja alkalmából. Az első kötetben személyes hangú írások kaptak helyet, a másodikban tanulmányok. Mindkét kötet egy linken keresztül volt elérhető, most az összes írást közöljük a Beszélő honlapján.

A Beszélő szerkesztőségében lenni jó. A szedők rakott krumplit főznek, a tördelők sört bontanak, s mire a képviselő főmunkatársak megérkeznek a Parlamentből, ha a lap nem is, a vacsora készen van.” Ez a két mondat Bizalmas házi közlemény címmel a Beszélő hetilap 1990. szeptember 22-i számában jelent meg. Bár azóta huszonnégy év telt el, hatan a lap egykori munkatársai közül – Havas Fanny, Ré- vész Sándor, Simonyi Kati, Zolnay János, Zádori Zsolt és e sorok írója – ismét együtt vagyunk. Velünk van Bernáth Gábor, Lengyel Gabi, Matern Éva is: sok év- tizedes barátság, egyetértés és együttműködés alapján itthon vannak ők is. 

Havas Gábor komoly ember… Mondják… Nekem valahogy mindig a mosolygós jutott…

Ha mondjuk a hatvanas évek közös pécsi korszakára gondolok – akkor voltunk mindannyian fiatal házasok, Gábor Icivel, én Szilárddal, no meg a többi hasonszőrű, Kampis Péter, Bándy Gabi, Romvári Feri –, legelőször akkor is a jókedv jut eszembe, természetesen némi szarkazmussal fűszerezve. Csak a h-moll szvitet kel lett fütyülni uránvárosi ablakunk alatt, felmutatni mellé egy flaskát, és már hangzott is: gyertek fel! És akkor már együtt lehetett megpróbálni megváltani a megválthatatlan világot…

Kedves Gábor, amikor barátságunk 1975 és 1986 közötti szakaszára gondolok, óhatatlanul Krzysztof Kieślowski La Double Vie de Véronique (Veronika kettős élete) című filmje jut eszembe. Az összefüggés áttételes és szubjektív, mégis itt kezdem, mert mindig ez kavarog manapság a fejemben.

A kedd délutánonként egyszerre sok emberrel „ki kicsoda”-morzsákat gyűjtve Havasról elsőre egy őt mitizáló súgásfoszlány maradt meg, amely szerint a barátjával, Bucz Hunorral együtt – őt már ismertem színházi tehetséggondozó és szocioterápiás munkáiból – volt tanár Mecseknádasdon (?). Vidékre ment tanítani! És hogy költő… vagy az apja az? Több se kellett a széplelkű, tanár szakos bölcsészhallgatónak, hogy figyeljen rá.

Jelentés:
Hvar, 2005.07.03.
Célszemély (H.G.) ismételten elhagyta az országot. Ismeretlen, gyanút keltő társaságban tűnt fel az exjugoszláv
szigeteken. Tevékenysége nyilvánvalóan zavarkeltő, mozgása szinte követhetetlen. Társasága
zajos (hippik?), egyszerre több külföldi nyelven társalognak, különös ételeket fogyasztanak, az italozás
rendszeres (kábítószer sem kizárható). Gyerekekkel veszik körbe magukat, hogy könnyen elvegyülhessenek
a gyanútlan turisták között.