Dunajcsik Mátyás

Nyomtatóbarát változat

Velencére most sűrű hó terül,
a sikátorokban nincs járókelő:
           valami készül, s a háztetőkre ül
           az árnyéktalan, téli levegő.
A házban valaki sítalpat köt,
hosszú reverendába bújik a másik:
           egymás arcán keresnék a tükröt,
           de hátuk felé a másik háta ásít.

A hófúvás betör az ablakon,
de tél van a levesben, a kanálban:
           így élnek évek óta – ilyen vakon,
           fölöslegesen, s halálra váltan.
A feldúlt ágyba minden ránc befagyva.
Az utca, mint a matt üveg, ragyog.
           Mostanra minden út járhatatlan.
           Mégis házon kívül lennének boldogok.

Vívómaszkot húznak a sirályok ellen.
Az útirányválasztást elhalasztják:
           teljesen mindegy, csak el. El innen,
           amíg még adnak fényt az utcalámpák.
Annak nyomában, mi útra vált belőlük,
a városból még éppen kijutnak,
           aztán megállnak. Merev lesz a bőrük.
           A távolban sötét lesz egy ablak,

s csak a szél látja, zúgja körbe őket,
mint egy fehér zajt éneklő szirén:
           egymásnak háttal épp előredőlnek
           a Bacino di San Marco jegén.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges