Marno János

Nyomtatóbarát változat

pókhálót fújna az orrából
Nárcisz. Pár napja kosztümös verseket
olvas, elhanyagolva sajátjait;
költőjét, aranykor, meg-meghurcolták.
Mitől félne mármost az ember manapság.
Napja felkél, ő maga fekszik tovább,
lévén az inge mosásban, s a nadrág
is idegené: leesne csak, vagy le-
sírna róla, hogy nem az övé.
És erről jut eszébe: övet
egy percig sem tűr meg a köldökén.
Kényes reá; hasára fordul át,
úgy hallgatózik, fél arccal, befelé,
és becsüli a kosztümös költőt még,
szavát, hogy ötvözött-e, bár színre egy-
nemű, mint fogán az aranyfedezék.
Riasztó – véli –, ha belegondolok.
Mert Nárcisznak épp a cipője szuvas,
cuppog a sárban, aszfalton, mint a szivacs,
könnyebben járna, szabadon, mezítláb;
mint egykor a faunok, ő, meg a nimfák,
futna előlük, oltani szomját...
S a többi már ismeretes. Önarckép
helyett a párna, pár hónapos iszap,
az iszapban álmok – álnok nyelvemlék.
És a semmi, mikor az ember virraszt.
Pókja neszez csak, arcüregét
szövi át újra, mint szájboltja egét,
hová a szó nem ér fel soha –
bár mit tudni, ha vissza sem verődik...
Nárciszt érteni rest a kora.

Versillusztráció

• Vers

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges