Végel László

Nyomtatóbarát változat

Újvidékre mégis belopakodott a nyár. A hangulat drámai, de itt legalább nem lövöldöznek. Az emberek a teraszokon üldögélve rezignáltan reggeli habos kávéjukat kevergetik, és a polgárháborúról vitatkoznak. Valóban, mikor kezdődött? – kérdezik döbbenten. Az egykori frakcióharcok részesei, nem kis kárörömmel, pontos dátumokat emlegetnek. Persze attól függően, ki és mikor vesztette el a hatalmát. A tárgyilagosabbak keserűen legyintenek: ők tudják, az előkészületek már nagyon régen megtörténtek.

Amikor még nem lövöldöztek, egy újságíró az Eckhart gyűrűje című regényemmel kapcsolatosan megkérdezte: mire gondoltam, amikor a permanens polgárháborúról írtam. Úgy gondoltam, hogy valójában akkor kezdődött, amikor a polgárokat megfosztották a szemük világától, s arra kényszerítették őket, hogy ne azt lássák, ami a szemük előtt volt. De mi lesz akkor, ha az ember visszanyeri a látását? Amikor az ember a vakságból gyógyul, akkor csak félig lát, a féligazságok kábítják el.

A Duna mentén tankok és harckocsik vonulnak fel. A polgárháborús világban Újvidék lassan ébredezik és – fél. A magánvállalkozóknak köszönve egyre-másra nyílnak a kis kávézók, néhány asztalt és széket tesznek ki; egyelőre jórészt ebben ismerhető fel az egypártrendszer vége. De vajon olyan gyorsan bekövetkezett-e ez, amint az első napokban reméltük? Nehezen szabadulunk a régi életünktől, az egypártrendszer agressziójától, megnevezhetetlen görcseitől. Mindkettő bennünk pusztít; mindannyiunkat megfertőztek a komisszárkorszak vírusai. Az egykori funkcionáriusok köpenyegéből kibújt neofita antikommunisták most is terjesztik őket. Az egykori fizetett újvidéki pártkomisszár nagy hangon ostromolja a bolsevizmust. Modena utcai pártházban végzett rituáljaira gondolok. A hetvenes években nem akadt valamirevaló komisszár, aki ne követelte volna a „differenciációt”, s addig „differenciáltak”, amíg a leghűbb tanítványok őket is „kidifferenciálták”. A küszöbön hangoskodó legújabbak pedig ugyanezt szándékozzák tenni.

A megfélemlített, a vakságból gyógyuló többség megtagadta a múltját, és nem látja a jövőjét. A kétségbeesetteket könnyen rá lehet vezetni, hogy meghúzzák a ravaszt. A tizenévesek tüntetnek és fegyvereket követelnek, az anyák pedig a kaszárnyákból szabadítanák ki őket.

Siralmasan zárul egy siralmas korszak, de a finálét ironikus, frivol hangulat övezi. A teraszokon vicceket mesélnek a pár évvel ezelőtt még karizmatikus népvezérekről, az újságokban pedig olyan szatirikus sztrippek jelennek meg a legtekintélyesebb politikusokról, amilyeneket egy évtizeddel ezelőtt még a vidéki párttitkárokról sem lehetett volna közzétenni. Akkoriban pitiáner dolgok miatt börtönözték be az embert. A városban rend uralkodott, reggelente a városi pártvezetőség végrehajtó titkárainak asztalán hevert a belügyi jelentés arról, hogy ki és mit mondott előző este a városban. Sokan visszasírják azt a tekintélyuralmú rendszert, amikor minden bacilus be volt fagyasztva a párt nagy frizsidereiben. De be lehet-e fagyasztani a történelmet? A régi módszerek újra ide vezetnének. Most szabadabb, de vészjóslóbb a balkáni világ, amely felszippantotta Újvidéket, ezt a csendes közép-európai városkát, amely ösztönösen az ellenzékiségre törekszik, de a több évtizedes ájultságból felébredve még nem tudja pontosan, hogy milyenre. Egy kozmopolita védőszerrel beoltott liberalizmusról álmodik-e a városom? Vagy pedig a rezignált többség elfogadja a jelenleginél is erőteljesebb nemzeti populizmust? Mialatt a „szubjektív erők” a liberalistákra, az anarchistákra és a demokratákra vadásztak, kipusztultak a civil társadalmi mozgalmak zsenge csírái. Az állampárt védőszárnyai alatt kialakult nemzeti gyűlölet befolyása nagy, a liberális esélyek kicsik. Ez a hagyomány egyébként is hiányzik az egész Kelet-Közép-Európában, ahol még mindig nemzeti hősök kellenek.

Akik nem akarnak hősök lenni, azok rezignáltan kevergetik a teraszokon a habos kávét. Újvidék nehezen viseli el a megszervezett káoszt. Az emberek nemcsak kiábrándultak, hanem fáradtak is. De szemmel láthatóan ébredezik egy másféle, apokrif hagyomány is. Az utcákon napról napra újabb zöldségárusbódék, fából épített vegyeskereskedések tűnnek fel. A divatbutikokban szép fiatal lányok mosolyognak, olasz zoknikat, francia piperecikkeket árulnak. Az általános szorongásban a magánkezdeményezés is neurotikus. De ennek ellenére, az új tulajdonosok főleg latin betűkkel írják ki a cégtáblákat, a bizonytalan újvidéki polgáriasodó réteg saját hagyományaira kacsint vissza. Az ősök Bécsben, Pesten és Triesztben üzleteltek, s amikor hazajöttek, alapvető nemzeti kulturális intézményeket hoztak létre.

A kis kávézók, a teraszok hivalkodnak legkevésbé a hivatalosan kodifikált archaikus ikonográfiával. A gazda nyugatias nevet ad az üzletének, és eszpresszókávét szolgál fel. Az itallapot böngészve arra is gondolhatok, egy firenzei teraszon üldögélek. A tárgyak, a dolgok világa Európát idézi meg, az érzelmek pedig a múltat. Amikor ropognak a fegyverek, ezek a teraszok valamiféle (csalóka?) oázist jelképeznek a vészjósló nyáréjszakákban. Újvidéken esténként pezseg az élet. Az asztal mellett ül az első posztkommunista nemzedék, majdnem a lehetetlennel szembesülve: apokalipszisban tanul egy egészen új nyelvet.

Az újvidéki éjszakákban a hárs édeskés és a vér nehéz illata keveredik össze. Olvasmányaim szerint a középkor hevesen lüktető életében a vér és a rózsák szagát egy lélegzetvételre szívták be. A sztrippek és az amerikai kalandfilmek, a szubkultúra, a nemzeti mitologémák, a komisszárreferátumok, az elfuserált iskolareform, a punk, a katonai behívó, a xenofóbia és az Európa-nosztalgia politikai elképzelései között morzsolódó fiatalok szabadsága talán nem lesz annyira romboló, mint amilyen a mi félelmünk volt. Az újvidéki hársfák védik őket. Dacból frivol és heves az élet. Remélem.

(Újvidék)

• Külföld