Magyar Elemér

Nyomtatóbarát változat

Az 1990 decemberében megjelent írás egy olyan titkos objektumról tudósított, amelynek különleges rendeltetéséről a környéken lakók sok mindent sejtettek, s még többet híreszteltek. Kifogásoltam az objektum létrehozásának és különösen pazarló átalakításának körülményeit, és azt, hogy a pénzpocsékolás a rendszerváltozást követően is folytatódik. (Azt már meg sem említettem, hogy az intézmény vezetőjéül egy volt III/III-as rendőrtisztet neveztek ki. Garantáltan megbízható: ő pofozta meg Rusai Lászlót ellenzékiségéért egykoron.)

Nem sokkal az újság megjelenése után két udvarias úr keresett fel a szerkesztőségben, és az ORFK Gyorskocsi utcai épületébe invitáltak kihallgatásra, ahol államtitoksértéssel gyanúsítottak, a tollhegyre tűzött intézmény bejelentése alapján. Azt, hogy mivel sértettem államtitkot, szintén a feljelentő határozta meg. (A későbbi ítélet is ezen alapult.) A gyanúsítás elleni panaszomat a Fővárosi Főügyészség elutasította. A döntés „Szigorúan titkos!” volt, s ugyanezzel a figyelmeztető felirattal látták el a borítékot is, amelyiket egy másik, különleges jelzés nélküli borítékba betéve kézbesített a postás. Állítólag ilyen esetekben ez a „dupla fenekű” megoldás a szabályos.

Arra a felvetésemre, hogy mit tegyek a szigorúan titkos határozatommal, hogy illetéktelenek kezébe ne kerülhessen, tegyem a párnám alá, vagy e célból szerezzek be egy páncélszekrényt, senki sem óhajtott válaszolni.

A nyomozást 1991 januárjában fejezték be, ám a Fővárosi Főügyészség szigorúan titkos vádindítványát a tárgyalási idézéssel együtt csak 1992 nyarán kaptam meg – immár a miskolci megyei bíróságtól, egyetlen félig-meddig leragasztott, minden különleges felirat nélküli borítékban. (A fővárosi főügyészhelyettes eredetileg Pesten emelt vádat, ám a Fővárosi Bíróságon megállapították, a vádindítványból az ő illetékességükre vonatkozó körülmény nem derül ki, abban még az elkövetés helye sem szerepel. Bizonyára ezek az adatok is olyannyira titkosak voltak, hogy még a bírósággal sem voltak közölhetők.)

Az első tárgyalást Miskolcon 1992. október 7-én tartották, ahol vádlottként kihallgattak. A tanúkat viszont – akiket az én költségemre idéztek meg – hazaküldték, mert a bíróság elfelejtette feletteseiktől beszerezni az államtitkok tekintetében a felmentést. (A rendőrség nem volt ennyire kicsinyes. Ott kihallgatták őket felmentés nélkül.)

Az újabb tárgyalási idézést megint a postás hozta, de ezúttal egy feltűnő, „Szigorúan titkos!” feliratú borítékban. Kicsit gyanakodva méregetett, talán valami titkosügynökfélének gondolt. Nem tudhatta, hogy ebben a borítékban nem volt más, csupán egy formanyomtatvány, rajta a tárgyalás időpontjával és a tárgyalóterem számával. Ezen a szigorúan titkos napon és helyen aztán végre ítéletet hirdettek, bűnösnek találtak, és pénzbüntetéssel sújtottak. A bíró kioktatott: megtehette volna, hogy gondatlan helyett szándékos államtitoksértést állapít meg a terhemre, mert nekem a végzettségemnél fogva tudnom kellett volna, mi az államtitok, és az ilyen adatokat hogyan kell védeni. (Utólag belátom, a Nemzetbiztonsági Hivatal főnökéről kellett volna példát vennem. Aki az Istennek sem volt hajlandó senkinek elárulni, kik is támogatják a skinheadeket. Vagy a miniszterelnökről a Torgyán-féle „átvilágítás” ügyében?)

Két héttel később az írásba foglalt bírósági döntést a postás – a változatosság kedvéért – egy „Titkos!” feliratú borítékban kézbesítette. Ami majdnem teljesen fel volt szakítva, rajta a következő megjegyzéssel: „Sérülten érkezett.” Most aztán drukkolok és reménykedem: az ítéletet senki illetéktelen nem olvasta el, mert ha mégis, akkor félő, hogy a két udvarias úr hamarosan kopogtatni fog a miskolci bíróság ajtaján is.

• Belföld