Hegedűs B. András

Nyomtatóbarát változat

Divatjamúlt magyar férfiútól búcsúzunk. Ahhoz az egykor kommunista értelmiségi csoporthoz tartozott, amely a harmincas évek legelején fordult szembe a Horthy-rendszerrel, és az ötvenes évek első felében a Rákosi-rendszerrel. Olyan embertől, aki gyűlölt minden diktatúrát, és aki megjárta a diktatúrák börtöneit. Olyan embertől, aki „a kommunisták által meggyötört kommunisták tragédiáját” valóban erkölcsi és politikai skizofréniaként élte meg, és akinek „érzelgős ömlengését” a rendszerváltozás előestéjén egyes szerzők „már megunták”, mások pedig legszívesebben kitörölnék a magyar történelem lapjairól.

Széll Jenő 1912. június 13-án született Budapesten, bár apai ágon alföldi, elszegényedett református kisnemes. Ifjúkorának gondolkodásbeli és magatartásbeli fordulatát a Bartók körül zajló viták váltották ki: „Én a fiatalság lázadása következtében mellé álltam, megismertem, és amikor a mozgalomba kerültem, akkor ez már egészen természetes volt” – mondotta az Oral History Archivum számára készített interjújában.

A nagy gazdasági világválság idején Sallai és Fürst kivégzése az akkor már egyetemista Széllt és barátait az illegális kommunista pártba vitte. Az egyetemi akciók törvényszerűen vezettek a lebukáshoz, és így a börtönbe. Széll, mint annyian, leginkább itt ismerkedett meg „a” párttal. Börtönévei után Franciaországban és Ausztriában talált menedéket. A harmincas évek végén azonban hazatért, kitanulta a textilvegyészetet, Pápán dolgozott, és természetesen ismét kapcsolatba került az illegális mozgalommal.

1945 után pártalkalmazott, majd pályájának csúcsán bukaresti követ, aki – mint erről már okmányok tanúskodnak – minden igyekezetével azon van, hogy kapcsolatba kerüljön az erdélyi magyarság képviselőivel. Nem csoda, hogy nacionalizmus vádjával leváltják, és vezeklésül rábízzák a Népművészeti Intézet megszervezését. Ez életének fénykora, amikor otthont és szervezeti keretet teremt a magyar népzenének és a társművészeteknek, egzisztenciát biztosít háttérbe szorított íróknak, költőknek és „egyéb komédiásoknak”.

Mint megannyi elvbarátjánál, nála is Nagy Imre 1953-as programja segítette elő, hogy felismerje: nem csupán túlkapásokról, egyes hibás intézkedésekről, tévedésekről van szó, hanem egy bűnös rendszer cinikus gaztetteiről is.

A damaszkuszi utat végigjárta: vállalta az értelmiségiek nevezetes memorandumának aláírását 1955-ben, aktívan küzdött a törvénytelenségek jóvátételéért, és a forradalom kitörése után régi barátjával, Szilágyi Józseffel először Nagy Imre titkárságán dolgozott, majd kinevezése után a Szabad Kossuth Rádió kormánybiztosaként.

Csak jóval Nagy Imre kivégzése után, 1959 februárjában tartóztatták le, szinte utolsóként. Addig a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom elnevezésű, értelmiségieket tömörítő csoport tevékenységében vett részt – noha tudatában volt annak, hogy a restaurálódott diktatúra és a megszállás körülményei között nincs reális lehetőség az ellenállásra. Amikor a Mérei-perben öt évi börtönnel sújtotta a hírhedt Vida-tanács, a büntetés nem is annyira „cselekvőségének” szólt, mint inkább jelezte az egykor volt kommunista és baloldali értelmiségieknek, hogy a megtorlásnak nincsen vége. Az ítélet Széll – a vizsgálati időszakban tanúsított – intranzigens magatartását sújtotta: nem volt hajlandó bűnösségét elismerni.

Szerencsém a bajban úgy hozta, hogy vádlott-társam, akivel azonban csak a per során ismerkedtem meg, az ítélet után első cellatársam lett. Nehéz visszaidézni, hogy mi mindenre tanított – a lelki erő visszanyerésének módszerétől a börtönélet gyakorlatáig; hogy a kisfogház monotóniáját értelmet adó renddé lehet és kell változtatni, hogy a zárkát nem a smasszerek kedvéért kell felmosni, hogy az értelmetlennek látszó munkát a magunk érdekében kell elvégezni… Széll – mint ezt rabtársainak százai tanúsítják – rendíthetetlen jó kedélyével, végeérhetetlen viccmesélési talentumával börtönben és szabadon a reményt testesítette meg.

Szabadulása után természetesen munkanélküli volt, németből és franciából fordított (Böll: Magukra maradtak című regényén még a nevét sem engedték feltüntetni). Rövid ideig a Könyvvilág szerkesztője, ám erejének teljében, hatvanadik születésnapján azonnal nyugdíjazták.

A forradalom 30. évfordulóján fiatalos lelkesedéssel vett részt az 1956-tal foglalkozó első tudományos igényű tanácskozáson. Előadásában, s ez – akkor még és már – újszerű volt, megállapította, hogy „a forradalom az újabb kori magyar történelemnek nem múló epizódja volt, hanem európai perspektívában is korszakalkotó eseménye”. Előadását a mindannyiunkat feszítő szónoki kérdéssel zárta: „Miféle barbár istenség rítusa diktálja még ma is, hogy Nagy Imre teste, akárcsak a forradalom többi kivégzett mártírjának teste, távol a temetőtől, ismeretlen, eltitkolt helyen porladjon?” Alig három esztendővel később – mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság alapító tagja – részt vett az 1989. június 16-i gyászszertartás előkészítésében. Széll Jenőt 1994. január 27-én, délelőtt fél 12 órakor kísérjük utolsó útjára a Kerepesi temetőben.

• Belföld