Krokovay Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Egy amerikai alkotmányjogász mindenekelőtt roppantul csodálkozna, hogy országgyűlésünk a felelősségteljes újságírás és a közélet tisztasága érdekében szabályozni kívánja a sajtót. Ez még akkor is egyértelmű cenzúra lenne számára, ha az eltiltó hatású óvadék javaslatától eltekintünk. Ahhoz van ugyanis szokva, hogy a szólásszabadság alkotmányos mentességet élvez a törvényhozók és általában a közhatalom rendelkezéseivel szemben. Ebben a tekintetben a sajtó minden „de”, „noha” és „ellenben” nélkül szabad. Ebben a tekintetben a szerkesztőségeket csakis erkölcsi értelemben terheli kötelezettség és felelősség.

Még nagyobb meghökkenéssel hallgatná azonban a tengerentúli vendég a rágalmazás és a személyiségi jogok értelmezéséről kifejtetteket, illetve az erkölcsök romlását ostorozó képviselői buzgalmat. Mindkét esetben hiányolná a különbséget a szólásszabadság korlátozása és olyan szabályozása között, amelynek egyedüli indoka mások alkotmányos jogainak védelme. A pornográfiával és hasonlókkal kapcsolatos probléma ilyen megoldása az ismertebb. Az, hogy mit olvas vagy nézeget egymagában vagy társaságban egy felnőtt ember, az az ő dolga (még ha találó is ízlését olykor kulturális pollúciónak nevezni). Az, hogy mit olvas vagy nézeget nyilvánosan, az a számok, azaz a többség kérdése. A legtöbb (ízléstelen) polgár számára a pornó szabadsága inkább az erkölcsi függetlenség, mint a szólásszabadság kérdése, s így ezen a téren az összeütközéseket többé-kevésbé mindenki számára elfogadhatóan meg lehet oldani valamiféle méltányos zónázással (mondjuk az „erotikát” kitiltva az irkaboltokból, a kirakatokból stb.).

Hírnév és becsület sérelménél viszont úgy tűnik, hogy az egyik alkotmányos jog gyakorlója közvetlenül belegázol mások másféle alkotmányos jogába. Mert nem akarunk lemondani sem a nyilvánosságra szánt mondanivaló, sem a magánélet szabadságáról; meg kell húznunk egy határvonalat. A két alkotmányos jog összehangolása ily módon megkívánja, hogy a rágalmazó állítások bizonyos fajtája ne legyen belül a védett jogterületen. Ezt az Egyesült Államokban is elismerik. Ugyanakkor alkotmánybíróságuk 1964 óta „az ország törvényévé” tette, hogy közügyek vitatása esetén a közlés teljes alkotmányos immunitást élvez, azaz „elfojtására nem jogosít fel sem ténybeli hiba, sem sértő tartalom, sem a kettő vegyülete”. Az úgynevezett New York Times-szabály éppen ezért „tiltja jóvátételi kártérítés megítélését köztisztviselő hivatalos tevékenységére vonatkozó rágalmazó állításért, kivéve, ha a panaszos bebizonyítja, hogy »tényleges rosszindulattal« közölték, azaz annak tudatában, hogy az állítás valótlanság, illetve gondatlanul figyelmen kívül hagyva igazságát vagy hamisságát”. Az azóta eltelt évtizedekben a legtöbb alkotmányos demokráciában közelített az amerikai megoldáshoz a rágalmazással szembeni jog. Közvetlenül, avagy a méltányos kommentárt megillető jogi mentesítés kiszélesítésével. Sőt, sokfelé öltött a szabály általánosabb, minden közéleti személyiségre, közszereplőre vonatkozó formát.

A lényeget azonban nem szabad szem elől tévesztenünk. Egy demokratikus rezsim kormányzata nem büntetheti meg bírálóit magánszemélyek sérelme címén sem.

• Belföld