Makkai László

Nyomtatóbarát változat

A játszótér adott, a játékszabályok tisztázatlanok, a csapatok esetlegesek, a játék zajlik. Az győz, aki érdekérvényesít. Aki érdekeit leginkább tudja artikulálni, s persze a leghangosabban. Mindez a teljes esélyegyenlőtlenség körülményei közepette. E mérkőzés különleges sajátossága, hogy nem tudni igazából, ki az edző, a bíró, a játékosok vagy a közönség. Mindenki a pályán. Összekeveredik a vereség és győzelem, mindenki drukkol az ellenfélnek is, s a szidalom saját fejére száll. Az össznépi rögbimeccs csak úgy ontja a sérülteket.

A labda körül zajló sűrű ütésváltások erejétől meg-megroggyanó felek elkeseredett kísérleteket folytatnak a játékszabályok rendezésére. A nagy igyekezetben mégis egyre távolodni látszik a megegyezés. Pedig szorgosan gyűjtögetik a jó példákat, különösen a fejlett Nyugatról, de az alkalmazhatóság közelében egyre-másra tünedeznek el a jó tulajdonságok.

Az érdekek – mint rendesen – a hatalom, a pénz, a befolyás körül csomósodnak. Maguk az érdekek is keresik a mögöttük álló csoportokat.

Különösen áldatlan helyzet alakult ki a szakszervezetek között. Egy véres örökösödési állóháború. A történelem belekeverte őket e zavaros hagyatéki eljárásba, melyből ki sem látszanak. Csak a köztük dúló vita érzékelhető mint valódi realitás. A munkavállalók érdekképviselete átcsúszott a látszat birodalmába, a szolidaritással együtt.

Az első számú örökösök, a régiek vagy a SZOT utódai cipelik ugyan a múlt bűneit, de megőrizték korábbi privilégiumaik legnagyobb részét; ez könnyít terheik elviselésén. Rendkívüli ügyességgel próbálják elpucolni maguk mögött a kétes tisztaságú nyomokat. Többek ki is váltak a csapatból, így gondolván magukat tisztára mosni.

A rendszerváltás szülöttei, az újonnan alakult ún. független vagy szabad szakszervezetek, munkástanácsok segítő kezek után kiáltanak. Keresik azokat saját berkeiken belül, de azon kívül a pártok között is, amelyek feljebb emelhetnék őket alacsony sorukból.

A politikai pártokhoz való viszony vonalán polarizálódott rétegek megcsalták felkent képviselőiket, akik egyre hangosabban méltatlankodnak is emiatt. Nemegyszer hangulatot keltve a csábító pártok ellen. Kibontakozott szakszervezeti pluralizmusunk a maga nem túl csendes széthullottságában ambivalens kapcsolat- és viszonyrendszerével jellegzetes színfoltja (szégyenfoltja?) lett jelenünknek.

Ereje legnagyobb részét a koncon való marakodás emészti fel, közben elveszni látszik a maradék bizalom is.

A magát egyre kiszolgáltatottabbnak, veszélyeztetettebbnek érző munkavállalók nagy része végképp kiábrándult az effajta érdekvédelemből. Az érdekvédők ezt alig akarják tudomásul venni, de nem tudják nem észrevenni.

Ezért a lehető összes kerekasztalt körülülték már, de belső ellentéteik mindannyiszor erősebbnek bizonyultak az akaratnál.

Bábeli szerepzavar

A bizalomvesztéssel párhuzamosan a szakszervezetek minden kínálkozó alkalmat megragadnak szerepük túlhangsúlyozására is, legyen az a taxisblokád, az ÉT (Érdekegyeztető Tanács), a romló gazdaság, a pártok és a kormány hibái. Egyesek már-már magukat helyezik a kívánatos rend középpontjába, kínosan ügyelve arra, hogy fennen hirdessék közben pártoktól való függetlenségüket. Ez nemcsak a viszonyok természetével ellenkezik, de nem is hihető. Mindeközben lavíroznak a pártok között, ide-oda dörgölőznek némi támogatás reményében. Nem akarják észrevenni, hogy a pártok kitiltásával ők is kijjebb szorulnak a munkahelyekről. Panaszolják a szervezettség visszaesését, bizonygatják ennek veszélyeit, mégis bevallott taglétszámuk meghaladja az összes munkavállalóét (persze, ha a vagyonról van szó).

A kényszertagság, az automatikus tagdíjlevonás, a vagyon, a munkáltatói érdekekkel való összefonódás, a megtámadtatottság összetart, a létért való küzdelem, a másik elleni harc, a fenyegetettség, a vagyonszerzés összehoz. A munkavállalók, a tagság és a funkcionárius, az apparátus érdekei itt-ott távol eshetnek egymástól.

Ha ma valami igazán akadályozza a szakszervezeteket abban, hogy betöltsék a nekik megfelelő szerepet, az éppen a vagyon. Nem azért, mert nincs rá szükség, hanem mert nincs elosztva. Az a vagyon a vita tárgya, amely máig tisztázatlan módokon és körülmények között, a legkülönbözőbb időben és helyekről tevődött össze, s egyre inkább önálló életet kezd élni. Az a látszat alakult ki, mintha ez volna az egyetlen, ami még vonzóvá teszi a szakszervezeti tagságot. A pénz: az hatalom és befolyás, egyenlő: érdekérvényesítés. Mindenki ragaszkodik hozzá, az is, aki birtokolja (bitorolja esetleg), az is, aki kívül rekedt. Az újraelosztás elkerülhetetlen. A módszer az, ami hibádzik.

Ki ossza fel másként az örökséget? Beleavatkozhat-e kívülről akár a parlament? De hát ez a parlament? Aki képtelen ennél egyszerűbb kérdésekben zöld ágra vergődni?

Nincs igazság. Nincs igazságos újraelosztás sem. Csak hangos jajveszékelés lenyakazásról, belügyekbe való durva beavatkozásról, diktatúráról, felelőtlen hatalomgyakorlásról, összeomlásról, a szervezkedési szabadság lábbal tiprásáról, az érdekegyeztetés hiányáról, felelősségről. Ezek a valóság hangjai, nem kellemes a fülnek. De van-e más, kellemesebb hang?

Egy 6 párti punktum esélyei

Ismerve a törvényhozás és a kormányzat jelenlegi hatékonyságát és sebességét, egy megfelelő pártközi infúzió bekötése nélkül alig képzelhető el a munka világának belátható időn belüli gyógyulása.

Elkerülhetetlen lépés a széles körben elfogadott, elismert legitim munkavállalói érdekvédelem kialakulása. Bizonyos, hogy ez magától nem fog menni. Bármily fájdalmas, tudomásul kell vennünk, hogy az öntisztulás csigalassú, a szétverődés szélvészgyors.

Újra körbe kell hát ülni egy asztalt. De kik üljenek oda, és meddig ülhetnek ott? A kormány, az ellenzék és a szakszervezetek szétvert seregeinek érdekütközete aligha kecsegtet mindenki számára egyaránt emészthető eredménnyel. A teljes körű konszenzus esélye oly csekély, hogy számításba venni sem igen érdemes.

A szakszervezetek kihagyása megkönnyítheti a dolgot, de életveszélyes is lehet. Persze bevonásuk is könnyen zátonyra futtathatja a többpárti medúzatutajt.

Több ponton is születőben van az egyetértés, de a vagyon kérdésében valakinek alul kell maradni.

Az asztal körüli helyezkedés könnyen egyensúlyvesztéshez vezethet; hogy kire borul az asztal, az a pillanatnyi erőviszonyokon múlhat. De hogy ne boruljon, az sokkal inkább valamennyi asztaltáncoltató együttes magatartásán múlik.

Nem kell félni, hogy esetleg pont kerül az ügy végére. Marad még bőven veszekednivaló a politika és a munka világában egyaránt.

• Érdekképviselet