[Havas Fanny]

Nyomtatóbarát változat

„Azt csak nem gondolod komolyan, hogy az élet utánozza a művészetet, hogy az élet a tükör és a művészet a valóság?” De bizony komolyan gondolta – mármint Vivian, aki viszont Wilde-ot képviseli Wilde párbeszédesített elmélkedésében A hazugság hanyatlásáról. Mint ahogy azt is komolyan gondolta, hogy: „…minden művészet erkölcstelen és minden gondolat veszélyes; a kritika alkotóbb az alkotásnál, s a legmagasabb rendű az a kritika, amely a műalkotásból olyan dolgokat olvas ki, amelyeket a művész beléje sem tett…; az igazi kritikus nem őszinte, nem becsületes, nem okos…” Elképesztő? Hát persze, hogy az. De miért is lenne más? Hiszen minden idők legnagyobb elképesztőművészétől idéztük, a paradoxon mesterétől, sőt zsenijétől. Mert hiába, bármennyire elbűvölőek meséi (pl. A oldog herceg) vagy rémtörténetei, kísértethistóriái (pl. A canterville-i kísértet), bármennyire élvezetesek darabjai (Bunbury, Az eszményi férj stb.), bármennyire megrendítő a De profundis és A readingi fegyház balladája, hírnevét, népszerűségét, nem múló sikerét – szó szerint és képletesen is – életén túl: a művészetről vallott egyéni – mondhatni sajátos – felfogásának köszönheti. Vagy még inkább sziporkázóan szellemes, olykor vitriolos paradoxonjainak. Az angol portréfilm, ha olyan jó, mint amilyen ígéretes találó címe alapján, a felhasznált dokumentumok segítségével talán megmutatja a különc íróban az embert, és nyomon követve élete szerencsés-szerencsétlen fordulatait, el is fogadtatja velünk.

• Rábeszélő